Szép tavaszias reggel volt, amikor elszánta magát a cselekvésre. Hosszú hetek óta készült, figyelt, fontolgatta, hogyan is legyen tovább, mert abban biztos volt, hogy aki felfedezte saját elképesztõen semmirekellõ életét, annak sürgõsen változtatnia kell rajta.

Régóta érett már Fokföldi Ibolyában a döntés. Érzékeny kis lelke környezetének minden rezzenésére finom mûszerként reagált. Az ablakból, ahol lakott, sok lehetõsége nyílt a tanulásra. Eleinte inkább csak hallgatta, mint hallotta a sok lelki beszélgetést, amely a háta mögött, a szobában zajlott, de egyszer csak arra figyelt fel, hogy mind jobban érdekli és elgondolkodtatja az egész. Sokat töprengett, rágódott magában, kezdte észrevenni a rengeteg feladatot a világban. Napsütötte, szélvédett, minden szempontból éppen neki való helyen élt, ahonnan messzire ellátott, és most már igyekezett is, hogy egyetlen tanulságos pillanatot se szalasszon el. Tágra nyitotta szép kék virágszemeit, és jól az emlékezetébe véste, ahogy Aranka, a szomszéd kislány bevásárolt a nehezen járó Erzsi néni helyett. Meghatottan figyelte, amikor Teréz mama delenként átvitte az ebédet az öreg Juhász bácsinak is. Az arra sétáló óvodáscsoport mellett lépkedõ dajkákat is észrevette, amint kézen fognak vagy megsimogatnak egy-egy gyámoltalanabb gyermeket. Örült, amikor ilyesmit látott, de gyakran elszoruló szívvel tapasztalta azt is, mennyi tennivaló van még a világon.

Kicsit félt a változástól, de erre a tavasziasan derûs reggelre megérett benne az elhatározás: igenis útra kel, jöjjön, aminek jönnie kell. Csöpp szorongását legyõzve óvatosan araszolt elõre az ablakpárkányon. A mélység – bizony – erõsen riasztotta, és ha az elõtte álló ugrás eszébe jutott, a levelei is megremegtek a gondolattól. Ám elhatározása komoly volt, elszántan csoszogott hát mind elõbbre és elõbbre, aztán zsupsz, levetette magát a földre.

Szerencséjére a háziasszony egy puha lábtörlõt helyezett éppen az ablak alá, ezért nem ütötte meg magát túlságosan. De még így is meglehetõsen sok sérülés érte. Levelei összezúzódtak, és sajogva lógtak a megtört szárak végén. Szép kék virágai összenyomódtak, és keservesen eregették a nedvet magukból. A cserépbõl is kiesett, gyökere finom szálai vacogva lógtak a levegõben. Körülötte föld és romok hevertek. “Nem baj – vigasztalgatta magát Ibolya. – Mindjárt összeszedem magam egy kicsit, és megyek tovább. Annyi még a munka, és a munkás kevés. Nem üldögélhetek tétlenül az ablakban, míg magányos betegek, szomorú gyerekek, elhagyatott öregek vannak a világon. Menni kell, tenni kell, ez világos, és a kezdeti nehézségek természetesek. Erõt gyûjtök, és nem adom fel egy kis baleset miatt az elhatározásomat.”

Vigasztalgatta és biztatgatta magát, de továbbjutnia mégsem sikerült. Most jött csak rá, hogy nincsenek járáshoz alkalmas lábai, és a kövön gurulva mind több és több levele meg bimbója sérült meg, gyökereirõl pedig egyre csak hullott, potyogott az áldott, életet adó tápanyag, a föld. Ibolya lelkében hatalmasra nõtt az elkeseredés. Hát mégsem sikerült, sóhajtott fel, amikor már alig volt ép része. Minden hiába! Semmirekellõ, haszontalan életre vagyok csak alkalmas – suttogta erõtlenül, és keserû könnyeket hullatott maszatos, ernyedten csüngõ, összetört leveleire. Jobb lenne meghalni, úgy sincs értelme az életemnek, nem vagyok jó semmire – nyöszörgött csöndesen mély fájdalmában.

De ekkor egy meleg, puha kéz felemelte. “Ó, te szegény, hát veled meg mi történt?! Hogyan eshettél le innen?” A könnyein át Ibolya nem láthatta, de aggódó szelíd hangjáról felismerte a Gazdáját. Õ emelte fel a földrõl a sebesült, elgyötört kis virágot. “Pedig milyen sokat gyönyörködtek benned az erre járók! És telis-tele voltál friss bimbókkal, most, a tél végén is, amikor már mindenki annyira vágyik az élõ virágra. Vigaszunk voltál és a reménységünk jele” – sóhajtotta. Közben gyengéden megtisztogatta Ibolya sebeit, leveleirõl óvatosan eltávolította a maszatos földet, visszasegítette a cserépbe, és finoman körülnyomkodta az ujjaival, hogy stabilan álljon a helyén. “No, várj csak, majd vízbe állítalak egy kicsit, hátha attól helyrejössz. Remélem, hogy újra kivirulsz majd nekünk, és gyönyörû, üde lényeddel virágzol még sokáig ott, ahová Isten állított” – mondta a Gazda.

Ibolya meghatottan hallgatta kedves szavait, és figyelte kezének gyógyító mozdulatait. Lassan megnyugodott, megvigasztalódott, visszatért belé az élet. Mire vasárnap az istentiszteletre igyekvõ emberek elsiettek az ablaka elõtt, újra virult. Igaz, kevesebb levél és bimbó volt rajta, de azoknak szorgalmasan gondját viselte. Semmiképpen sem szerette volna elhanyagolni a feladatát.

Füller Tímea

Forrás: Evangélikus Élet 2004/6