Tartalom Versek -sk- Nagyné Kiss Éva versei Domahidi Klára verse Szalai Edina versei Írások Mártonné Szászi Ildikó rövíd írásai Bayerné Papp Ágnes: Mire tanított Isten testvérek által a gyülekezetben? Nagyné Kiss Éva írásai Katona Lászlóné: Fecskemesék Salyámosy Éva írásai További írásokat találsz a baloldali menüpontokat használva. Lét ez, és? Vagyok vagy így vagy úgy gondolkozz ezen a vagyon nagyon fontos a vagyon de nem odaát Leszek leszel minden nap leszel egy darabot a kenyérből aminek rég megetted a javát Voltam voltál voltunk hamar bezárjuk a boltunk magunk se tudjuk mit árultunk el egymásnak semmit jó üzlet volt, de megvolt az ára mindenki vessen magára vagy nevessen -sk- Emlékcseppek Szememből kihullnak az elsárgult falevél-álmok, nem lüktet, csak zörög bennem a vér. Könnyeim kemény göröngyei kigurulnak és homokkal szórják be az arcom. De a homoktenger felett valami hűvös pára lebeg: gondolkodom. S az emlékek, mint harmatcseppek csillognak a száraz ágakon. -sk- Tükör Ő bennem a káosz. Ő bennem a rend. Ő bennem a zaj. Ő bennem a csend. Ő bennem a könny. Ő bennem a mosoly. Benne vagyok szabad. Benne vagyok fogoly. Ő bennem a béke. Ő bennem a harc. Ő bennem a siker. Ő bennem a kudarc. Ő bennem a valóság. Ő bennem az álom. Benne van életem. Benne van halálom. -sk- Vissza az oldal tetejére Engedd Uram!   Pici gyíkocska a forró kövön napban sütkérezik,nagy az öröm. Pillangó száll bokorról virágra a tengelice szépen trillázva. A csahosnak földig lóg a nyelve melege van,mégsem rossz a kedve. Ugrál a veréb,fürdik a porba elfárad,botlik,mégsem mogorva. Engedd  Uram, magam összeszedjem vagy ha nem,hát szedj össze TE engem. Engedd Uram, én is sütkérezzem a Te hatalmas szeretetedben. Székesfehérvár 2007.július 26                                  -nagynÉva- Vissza az oldal tetejére Gondolatok   Hallod?!!! Mert úgy szerette Isten a világot..... Az utcán menőket, a gondjaikban süppedőket, a bátrakat, a gyengéket. Mindenkiért adta, egyszülött Fiát. Te kiért adnál, akár egy kiscicát! Mik vagyunk mi porszemek, Térjetek meg Emberek! Ő csak ad, ha nem is érdemled, ezzel nem kell kérkedned. Övé az érdem, miénk a hála, ne verj több szöget a Keresztfába! Tedd le bűnöd, hajtsd le fejed, fogadd el Tőle a kegyet!             2006. december                                 -nagynÉva-   Vissza az oldal tetejére   Odaadtam? 35 oldal helyett még csak egy sikerül. Talán egy-két épkézláb mondat kikerült. Egy két épkézláb mondatnál többet nem fog be értelmem Abból a sok mindenből, ami történt velem. Történt velem mostanában 2007 karácsonyában. Mert történni szoktak velem a dolgok Amióta átadtam Istennek a karmesteri botot. Tudom-tudom az csak pálca, de nem lehet, hogy ez csak álca? Álca lehet, hogy átadtam Neki mindent, csak Neki? Mindent és semmit nem felejtettem ki? Oda adtam mit Tőle kaptam, csak akaratommal eddig fogvatartottam? Oda adtam miből egyformán van gazdagnak, szegénynek, mit állandóan nevezünk kevésnek? Oda adtam mindet, mit tehettem? URAM! Biztos, hogy ezt tettem?                                                                                                                                                                                                                                          Székesfehérvár, 2007. december 29.   Vissza az oldal tetejére   Az ács fia   Fogta földi atyja kezét,faragta a durva fát Jó lesz épületnek,az tartja majd magát. Alkotott,tett és várta a csodát nem csak a kezével faragta a fát. Életre kelt mit kifaragott, Ő volt az ács fia senki sem tudta akkor, érted is meg kell halnia. Csak Ő volt ki tudta, nem várhat csodát forgácsok röpültek, faragta a fát. Állta a gúnyt és cipelte a fát vállán vitte népe gyalázatát. Bűnt cipelt ki bűntelen volt, otthagyta égi otthonát érted is miattam is faragta, cipelte a fát. Vissza az oldal tetejére   Forgács a víz színén   Mérj meg egy forgácsot, bizony könnyűnek fogod találni. Szeretnél azzá válni? Engedj a világnak az lesz belőled. Ellopja a hasznosságodat, szétdobál, szétaprítja egész lényedet. Ezt is azt is tedd meg, fuss még ide-oda, rohanj. Azután már sehova sem leszel „jó:”Sehol sem állsz egységként, tűzre vettetsz, szinte hamvad sem marad. A forgács kicsi, nem kell senkinek. Földre hullik,tépi a szél,felkapja játszik vele. Tehetetlenül hányódik, pocsolyából pocsolyába, mígnem örökre elnyeli a víz. Uram! Csak ilyen ne legyek,csak ne váljak feleslegessé a Te kezedben. Alkotóm, építs be hatalmas művedbe, számíts rám! Legyek egy pillantás tört része csupán, ne érdemeimet nézd, kérlek. Bízom hatalmas kegyelmedben. Ha már erős hatalmas cédrus nem lehetek, legyek kerete egy képnek, nyele egy kis bicskának, vagy egyszerűen gyufaszál, mely lángra lobbantja érted a világot. Lehetnék akár egy ék az ablakban,vagy ajtótámasztó,hogy legyen feléd nyitott ajtó. Legyek kezedben bármi ami hasznos, rakd össze lelkem kicsiny forgácsait. Könyörülj rajtam, ne legyek Samária királya, ne legyek olyanná „mint forgács a víz színén.” (Hóseás 10:7/c)   2008. június 4. Vissza az oldal tetejére   A kereszt Miért lenne okom panaszra? Esedezésem Ő meg nem tagadja. Igéje biztat, hogy nem hiába vár, az Ő szeretete engem is megtalál. Kétségeim is Reá bízhatom, Tőle jut nékem is irgalom. Bizalommal nézek a keresztre fel, Jézus lehajol, magához ölel. Domahidi Klára Vissza az oldal tetejére Új világ (New World) Por, kő és romhalmaz ma ez a világ: ahol élünk, Mely fel nem hatalmaz, hogy rombolók, gyalázók legyünk! Hány új világnak kell még majd felépülnie bennünk, Ahhoz, hogy gyűlölködés többé ne uralja lelkünk! Hány ember szenvedése, gyötrelme, halála árán: Építi fel az utókor hazáját szíve várán! Hiábavaló felújítás bárhol: a „Földi-torony háza", Mindig lesz, ki ledöntse, Ha hirtelen „felszalad a láza"! Ezerből - egy sírás is csak akkor kaphat hitelt, Ha könnyeit felszárítja a Vigasztaló Szent! Kinek szívében: Szent Szellem világot; E Földön ne keresse: az Örök Lángot! Szalai Edina 2001. szept. 21. A New York-i Világkereskedelmi Központ elleni terrortámadás áldozatainak emlékére  Mindig Tavasz (Always Spring) Változok, s mégsem, A remény bennem: Ugyanaz marad, Tavasszal fakad: Új életre kel, Tele érzettel. Bár kettős a lélek, -  Melyben néha félek -: Az úton igazat: -  Sötét Erő zaklat. Ezzel kell élnem. Ez az én bérem. Feledni nem fogom, hogy a Nap maradjon, Örökre ragyogjon, Tavasszal szárnyaljon! Ha jön az éjjel, Nem téphet széjjel: Megment a reggel! Napi áldozatosság, Elszaladni gyávaság: A borús holdtól, Mindegyik naptól, Újabb „pofontól". Élni a Kikeletben, Mely van az Erőtlenben! Derű: bárányfelhőkből, Tavaszi szerelemből, Utálat: gyűlöletből, Létezek: két Szellemmel, Élhetek: egy Lélekkel! Szalai Edina 2003. május 25. Édesapám emlékére Vissza az oldal tetejére   Mártonné Szászi Ildikó írásai     Bizalom Kedd reggel hét óra. Normál munkanap, beülök a kocsiba, irány a munkahelyem. Hallgatom a rádiót. Bár a naptár szerint már tavasz van, az időjárás alaposan rácáfol erre: szakad a hó, síkos, latyakos az út. Előttem egy kamion, lassan haladunk, előzni nem lehet, kész balesetveszély. Az eddig sem gyors tempó egyre lassul, végül megállunk. Előttünk féklámpák villognak, hosszú a sor. Valószínűleg baleset történt - villan át rajtam a gondolat. Na, most aztán várhatunk, míg átengedik a forgalmat. A sorban jóval előrébb állók közül kitolat egy autó, és elindul visszafelé. A sor mellett elhaladva a sofőr integet, kézzel-lábbal jelzi: nem érdemes várni, forduljunk meg. Egy-két másodperc, és többen követik a példát, köztük én is. Elvégre hét kilométerre visszafelé fel lehet hajtani az autópályára, kikerülhetjük a balesetet. Két kilométert haladunk, szembejön egy szirénázó mentőautó, és már a rádió is bemondja: Domony-völgynél baleset történt, aki teheti, az autópályán kerüljön. Megnyugszom. Jól döntöttem. Jó irányban haladok, hogy elérjem a célomat. Ismerős a kép? Ha nem is pontosan így, de mindannyiunkkal gyakran történik megtörténik: elindulunk egy cél felé, tudjuk, mit és miért akarunk elérni, aztán történik valami váratlan, vagy jön valaki, aminek, vagy akinek a hatására módosítunk. Egy szó, egy mozdulat, egy tanács, és teljesen másképp haladunk tovább. Hiszünk embertársunknak, ha azt mondja - azt integeti, erre nem lehet átjutni, hosszú ideig le lesz zárva az út. Elhisszük, ha a szomszédasszony elmeséli, hogy ez és ez az orvos milyen ügyes, hozzá érdemes fordulni. Ajánlhatnak gyógyszert, bevesszük, fehérítő mosószert, megvesszük, fiatalító műtétet, kifizetjük, boldogságot és önmegvalósító tréninget, belevágunk. Miért van az mégis, hogy ha valaki azt mondja: ez az út helytelen, kárhozatba visz, egy vállrándítással tovább lépünk? Ha elmondják, hogy Jézus, az Isten fia meggyógyít, megszabadít, nem rohanunk Hozzá? Ha belső békét, nyugalmat, soha nem tapasztalt örömet ígér egy-egy hívő barátunk, sajnálkozva nézünk rá? Miért olyan könnyű az apró dolgokban fenntartások nélkül elfogadni mások tanácsát? Miért nem tudjuk életünk legfontosabb dolgait ilyen bizalommal rábízni arra, aki még soha senkit nem csapott be? A Biblia több mint 1.000 oldalon bizonyítja, hogy az Úrban lehet bízni. Évszázadok során emberek ezrei tettek tanúbizonyságot arról, hogy érdemes Jézussal élni. Miért nem merünk dönteni Jézus Krisztus mellett?   Valaki vigyáz rád! Van egy szólásmondás: az élet nem habos torta. Manapság egyre gyakrabban, szomorúan, vagy keserűen hangzik el ez a mondat. Sokszor szembesülünk azzal az érzéssel, hogy kilátástalan az életünk. Annyi gond, probléma, nehézség zúdul ránk egyszerre, hogy legszívesebben feladnánk. Valószínűleg sokan átélték már ezt az érzést: lefekszem aludni, és ne is ébredjek fel. Nincs már értelme. Egyedül küzdök valami nálam sokkal hatalmasabb erő ellen, és nincs segítség. Velem senki sem törődik, engem senki sem szeret. Egy szavahihető ismerősömtől hallottam az alábbi történetet: Nyár elején történt. Egyik délután a fiam a markában egy kis csupasz verébbel tért haza. A kis jószág még élt, forró volt a teste. A gyerek könyörgő, nagy szemekkel nézett rám: „Anya, kiesett a fészekből, most mi legyen?” Elöntött a méreg. Minek hozta haza ezt a kis madarat? Mit akar vele? Hagyta volna inkább ott! De a gyerek - félig sírva - tőlem várta a megoldást. Na jó, majd vattába bugyoláljuk, megpróbáljuk etetni, majd csak lesz vele valami. A férjem másképp döntött. „Képtelenség, mi nem tudjuk életben tartani ezt a madárkát.” A garázsunk előterébe már előző évben beköltöztek a rozsdafarkúak. Szabad estéken szívesen néztük a kis madarak ténykedését. Ebben az évben nem tért vissza minden pár, volt egy üres fészek. „Tegyük be az üres fészekbe” - javasolta a párom – „aztán majd meglátjuk.” Kihoztuk a létrát és a meleg kis testet átadtam neki, ő óvatosan belehelyezte a fészekbe. Bementünk a konyhába, és vártunk. A veréb - elveszítve a másik test, a tenyerünk éltető melegét - éktelen rikácsolásba kezdett. Úgy éreztem, megbolondulok. Ismét elkapott a harag. Elverem ezt a gyereket, ha mindent hazahord, gondoltam. Egyre csak a magányos fióka rikácsolását hallottam, szinte már úgy éreztem: a fejemen belül kiabál. Csaknem feladtam, mondván, próbáljuk meg mégis mi életben tartani, amikor megjelentek a rozsdafarkúak. Rövid szemlélődés után gondjaikba vették az árva verebet. Ezen a nyáron megadatott a fiamnak, hogy nézhette, amint a rozsdafarkúak az örökbe fogadott verébfiókát repülni tanítják. Máté evangéliumában van egy mondat: „Ugye, a verébnek párja egy fillér, és egy sem esik le közülük a földre Atyátok tudtán kívül? Nektek pedig még a hajatok szálai is mind számon vannak tartva. Ne féljetek tehát: ti sok verébnél értékesebbek vagytok.” Ha ezt elhiszem, ha ezt elfogadom, soha nem leszek egyedül. Nem lehet olyan nehéz helyzet, amelyben ne kapnék erőt, bátorítást. Bármilyen nehéz és problémás is az életünk, mindig, minden helyzetben belekapaszkodhatunk ebbe az ígéretbe.   Sorrend Olvastam egy tanulságos történetet, így hangzik: „A szomszéd utcában van egy barátom, ebben a nagy és végtelen városban, de a napok múlnak és a hetek szaladnak, és mielőtt észrevenném, eltelik egy év. És soha nem látom régi barátom arcát, mert az élet egy gyors és rettenetes versenyfutás. Ő tudja, hogy most is éppúgy kedvelem, mint akkoriban, amikor még becsengettem hozzá. És ő hozzám. Akkor fiatalabbak voltunk, most pedig elfoglalt, fáradt férfiak vagyunk. Belefáradva abba az ostoba játékba, hogy nevet szerezzünk magunknak. "Holnap" mondom, "felhívom Jimet. Csak azért, hogy tudja, gondolok még rá." De eljön és elmegy a holnap, és a távolság köztünk csak egyre nő. A szomszéd utcában! -  és mégis mérföldekre. És akkor táviratot kaptam, "Jim ma meghalt." Ez az, amit végül kapunk és megérdemlünk. Egy elveszített barátot a szomszéd utcában. Milyen sokan vagyunk, akik ebben a történetben magunkra ismerhetünk. Talán nem csak a barátainkat hanyagoljuk el, hanem a szüleinket, nagyszüleinket, a saját gyermekeinket, párunkat is. Végig sem gondolva, hogy a munkában szerzett név és dicsőség elszáll, de ha elveszítünk valakit, aki egykor nagyon fontos volt számunkra, olyan maradandó hiányérzet és lelkifurdalás lesz úrrá bennünk, amivel nehéz megküzdeni, és amit nem tudunk helyrehozni soha többé. Túrmezei Erzsébet örökérvényű sorai jutottak eszembe: „Elfut az alkalom, elfut az életünk. Ma még szolgálhatunk, ma még szerethetünk. Ma még bocsánatot kérhetünk, adhatunk, egy-egy kedves kezet ma még megfoghatunk.” Sokszor úgy gondoljuk, nem kell kimondani, a másik tudja, érzi, mit gondolunk. Pedig nagyon fontos, hogy ha szeretünk valakit, ezt merjük megmondani neki. Nyújtsuk ki a kezünket, és mondjuk meg a másiknak, hogy mit jelent a számunkra. Ne várjunk a megfelelő időpontra, mert lehet, mire eljön, már túl késő lesz. Fontos, hogy közel maradjunk a barátainkhoz és a családunkhoz, mert ők segítettek abban, hogy azzá legyünk, amik ma vagyunk. Minden embernek arra jut ideje, amit fontosnak érez, amire időt szán. Ne essünk abba a hibába, hogy a divat után loholva az örök emberi értékeket a sor végére hagyjuk. Ha élnek a nagyszüleink, a szüleink, adjunk hálát érte, és látogassuk őket gyakran. Nem tudhatjuk, meddig lesznek még itt, minden percet ki kell használni, mert utána már túl késő lesz. A koporsó fölött sírva már nem változtathatunk semmin. Ha van családunk, gyermekünk, élvezzünk mindet pillanatot, amit velük tölthetünk. A gyermekek megnőnek, elkezdik élni a saját életüket, és egyedül maradunk. Ha az általunk mutatott példa rossz volt, akkor is követni fogják. A tetteink sokkal jobban nevelnek, mint a szavaink. Nem tudhatjuk, mit hoz a holnap, ezért éljünk annak tudatában, hogy ma van a legjobb alkalom.   Altató Úgy alakult az életem, hogy az elmúlt hetekben pár napot orvosi rendelők várótermében kellett töltenem. Az ott akaratlanul is kihallgatott beszélgetésekből megértettem, hogy miért foglalkozott az utóbbi hetekben a TV és a rádió minden híradása a hazai gyógyszerhelyzettel. Számomra megdöbbentő volt a felfedezés, hogy a magyar társadalom egy része gyógyszereken él. Ráadásul a várakozó betegek tudják „gyógyítani” egymást, fejből sorolják a tünetek kezelésére szóba jöhető gyógyszereket, azok hatását és mellékhatásait, az árakat és a támogatás mértékét. Több várakozótól elhangzott panaszként, hogy „rosszul alszom, nem tudok elaludni, csak forgolódom álmatlanul”. Mivel én sem vagyok jobb, mint embertársaim, nekem is egyből eszembe jutott erre a problémára egy nagyon jó gyógyszer. A mai gyógyszerárak mellett igazán kedvező áron lehet hozzájutni, és tapasztalatból állíthatom, hogy semmilyen mellékhatása nincs, a kockázata is legfeljebb annyi, hogy rászokik az ember. Ebben az esetben viszont a kialakuló gyógyszerfüggőség nem káros, hanem kimondottan hasznos. Bevallom, a rendelőben nem mertem előhozakodni vele, most azonban közkinccsé teszem. Nem az én találmányom, én is tanácsként hallottam, Bódás Jánostól: Nem fogysz ki barátom a panaszból, hogy altató nélkül el nem alszol és amíg a sok tablettát szeded, észrevétlen magadat mérgezed. Sokkal jobb szer az, amit én tudok (s igazolhatják tudós doktorok) kéznél van mindig, pénzbe sem kerül, de tőle szív, lélek elszenderül. Csodaszer ez, nálam mindig hatott, esténként te is kipróbálhatod: imádkozzál! Mondd el mi bánt, mi fáj, s mint repülőgépről nézve a táj kitárul, te is tárd ki magadat az Úr előtt, mondj el mindent neki, a bűnödet, mi lelked égeti, a hálát, mivel Néki tartozol, s észre sem veszed, míg imádkozol: Isten békéje a szívedre száll, S már alszol, mire Áment mondanál.   Miért? Sétálok az utcán. Nem csinálok semmi különöset, élvezem a nézelődést, megbotlom, elesek. Eltörik a lábam. Miért? Elutazunk nyaralni. Nem valami flancos helyre, de végre pár napra kiszabadulhatunk otthonról. Mire hazaérünk, valakik kifosztják a lakásunkat. Miért? Boldog, békés család. Papa, mama, gyerekek, csupa szép szeretet - mint a mesében. Az anya rákos lesz és meghal. Miért? Hányszor történik a szomszédunkkal, a barátunkkal a rokonunkkal, vagy velünk valami olyan, aminek hatására feltesszük a gyötrő kérdést: miért? Miért kellett ennek megtörténnie és miért pont vele, velem? Olyan sokszor kérdezünk, de vajon hányszor akarjuk meghallani a választ? Hányszor tudunk csendben figyelni arra, mi is az üzenete annak az eseménynek, ami történt? Tudjuk-e, hisszük-e, hogy mindennek, ami velünk történik, üzenete van? Talán nem azonnal értjük meg, talán soha nem értjük meg, de az életünket alakítja, jellemünket formálja, talán elindít egy teljesen más irányba, mert arra kell mennünk, ott van feladatunk, küldetésünk. Az alábbi történet nekem segített abban, hogy ilyen esetekben megpróbáljak csendben figyelni a válaszra: Egy hajótörés egyetlen túlélője egy kicsi és lakatlan szigetre vetődött. Buzgón imádkozott Istenhez, hogy megmentse, és minden nap a horizontot fürkészte, hogy vajon jön-e valami segítség, de semmit sem észlelt. Kimerülve, de végül is sikerült egy kis kunyhót építenie a vízből kimentett farönkökből, hogy megóvja magát a különböző természeti veszélyektől, és ahol kevés javait tárolja. De egy nap, miután ennivaló után nézett, hazaérvén, a kunyhóját lángokban találta és a füst az egekig gomolygott. A legrosszabb történt - minden elveszett. Megtelt fájdalommal és méreggel. - Isten, hogy tehetted ezt velem? - kiáltotta. Azonban másnap kora reggel, egy hajó hangjára ébredt, amely a sziget felé közelgett. Őt jött megmenteni. - Honnan tudtátok, hogy itt vagyok? - kérdezte az elcsigázott ember a megmentőitől. - Láttuk a füstjelzésedet, - válaszoltak. Könnyű elcsüggedni, amikor a dolgok rosszul mennek, de nem szabad elvesztenünk a szívünket, mert Isten dolgozik az életünkben, még akkor is, ha szenvedünk. Emlékezz arra, ha legközelebb a kis kunyhód porrá ég, hogy ez talán egy füstjelzés is lehet, amely Isten kegyelme után kiáltozik.   Jóság Az OTP-automata előtt állok. Hó eleje van, hosszú a sor. Van időm elmélkedni, pontosabban füstölögni. Ma reggel megint elhangzott egy mondat a rádióban, ami bosszant: „hiszek az emberi jóságban”. Emberi jóság!? Olyan ez, mint a „munkásosztály kollektív öntudata”. Ez is, az is szónoki frázis. Nézzünk szét a világban és rájövünk, hogy az emberi jóság nem létezik. Nemrég mesélte egy ismerősöm, hogy este a McDonald’s-ban vacsorázott. Bejött két jól megtermett fiatalember, és egy nagyon ügyes trükkel - a szeme láttára - elemelték a vele szemben ülő férfi pénztárcáját. Ő végignézte - és hallgatott. Nem szólt, gondolván, ha jelenetet rendez, még a végén meglesik őt, és jól elverik. Szó nélkül végignézte, hogy valakit kirabolnak, és utána azt is, hogy mennyire meglepődött az illető, mikor észrevette a tárca eltűntét. Jóízűen megvacsorázott, szemlélődött, majd továbbállt. Újsághírként olvastam, hogy Párizsban megrendeztek egy motoros balesetet. Elütöttek egy motorost, bőven folyt a vér (paradicsomlé), és figyelték, mit tesznek az arra haladó autósok. A nyolcvankilencedik autós állt meg segíteni, a többiek egyszerűen tovább hajtottak. Az elhaladókat a következő utcasarkon megállították és megkérdezték: miért nem álltak meg? A válaszok többsége így szólt: nagyon sok procedúrával jár egy ilyen eset, míg kijön a rendőr, kihallgatja, beidézik tanúnak, nincs neki erre ideje. Gondolták, majd megáll a következő. Közben a motorosra rászáradt a paradicsomlé = „meghalt”. Pszichológia tankönyv írja le, hogy Amerika egyik nagyvárosában egymás után több férfi megerőszakolt egy nőt, aki sikoltozott, rúgott, harapott. Embertömeg nézte végig az esetet, senki sem lépett közbe, senki sem hívott rendőrt. Úgy gondolták, lehet, hogy vicc az egész, lehet, hogy a nő tulajdonképpen akarja, lehet, hogy filmet forgatnak, bár kamera sehol. A nő belehalt sérüléseibe. Hol van itt az emberi jóság? Közben az automatánál a sor lassacskán fogy, már csak két ember van előttem: egy idős néni, és egy kissé avantgárd kinézetű fiatalember. A néni láthatóan tanácstalan. A fiatalembertől kér segítséget, hogy vegyen ki neki 5.000.-Ft-ot. Az automata kiírja, hogy nincs ennyi pénz a számlán. A néni kéri, akkor a legkisebb összeget próbálja meg, A válasz ugyanaz - a számlán nincs fedezet. „Majd talán holnapra megjön a nyugdíj” - sóhajt a néni lemondóan. A fiatalember a zsebébe nyúl, valamit a néni markába nyom a következő szavakkal: „Tessék, mama, vegyen valami kaját.” Ezután félszeg vigyorral körülnéz, majd gyors léptekkel távozik. Még arról is elfeledkezett, hogy ő is pénzt akart felvenni. Elszégyellte magát - valami szokatlan dolgot művelt. Elgondolkodom. A bennünket körülvevő világban vannak gonosz emberek, sokan vannak, akik közömbösek, de hála az Úrnak, vannak jó emberek is. Egy-egy helyzetben a pillanat tört része alatt kell döntenünk, de csak rajtunk múlik, hogy melyik táborhoz tartozunk. Szabad akaratunk van rá, hogy a jobbik részt válasszuk. Vissza az oldal tetejére Bayerné Papp Ágnes Mire tanított Isten testvérek által a gyülekezetben? Mami     Náluk laktunk albérletben amikor születtem Székesfehérváron. Bár nem volt a nagymamánk, de nagyon szeretett minket. A férje hívta maminak, és mi a  testvéreimmel is így szólítottuk. Mivel négyen vagyunk testvérek, a gyülekezetben nem ülhettünk mindannyian édesanyám ölében. Engem mami vett maga mellé. Tudta, hogy a gyerekek lételeme a játék. Nem várta el, hogy mozdulatlanul, tétlenül üljek.  Csendben játszhattam. Ő példamutatóan figyelt az igehirdetésre, de közben arra is, hogy legyen mivel foglalkoznom. Kaptam tőle egy kis kendőt. Hajtogattam belőle babát, vagy éppen békát. Rajzoltam, de közbe nyitva volt a fülem. Az énekek belém vésődtek. Kedves emlékek fűznek a gyermekalkalmakhoz is. A tanítónk kedves, szeretetteljes, mosolygós arca, előttem van ma is.     A délelőtt istentisztelet után, mami meghívott egy-egy gyermeket ebédre. Mindig nagyon vártam, hogy mikor kerülök sorra. Kézen fogva sétáltunk haza, elmondta mi lesz az ebéd, milyen tésztát főzünk a levelesbe… Úgy éreztem magam, mintha nagylány lennék. Ebéd után mikor elpakoltunk odaadta nekem a széles és keskeny utat ábrázoló képet, míg ő a férjével apussal  az asztal mellett ülve bóbiskolt egyet.  Szerettem hallgatni az élete történetét, beszélt Isten gondviselő szeretetéről, vezetéséről.      Egyszer elmondta, hogy minden pénzük elfogyott,  a nyugdíj meg csak egy hét múlva fog érkezni. „Most mi lesz? – kérdeztem. „Ne félj, az Úr Jézus szokott gondoskodni rólunk, Ő tudja mire van szükségünk.” – mondta. Nagyon figyeltem, mi fog történni. Aznap délután kopogtak. A szomszédasszony jött: „Hoztam a tartozásomat. A múltkori ruha javításokat még nem fizettem ki.” Elég lett a nyugdíjig, és én biztos voltam benne, hogy ez az időzítés nem volt véletlen.   Vilma néni Már lelkipásztorné voltam Jánoshalmán. Neki nem volt saját gyermeke, de  sok „lelki gyermeke” volt. Mindig szeretettel beszélt az elődeinkről. Vasárnaponként valami kis ajándékot hozott gyermekeinknek a gyülekezetbe. Egyszer megkérdeztem: „ Miért tetszik minden  vasárnap ajándékot hozni?! „ – „Tudja Ágika! Minden kisgyereknek itt vannak  a nagyszülei a gyülekezetben, de a lelkipásztor gyerekei nélkülözik a nagyszülők közelségét. Ezt szeretném nekik egy kicsit pótolni.” Nagyon meghatott ez a szeretet. Ha vendégeink voltak, - ami rendszeresen előfordult -, akkor egy tepsi süteményt is hozott.   Rózsika Strummával műtötték, nem tudott énekelni. „Ágika menj az énekkarba, én szívesen vigyázok a gyerekekre  istentisztelet alatt.” Nagyon jól csinálta. Tudta, melyik gyermekünket, hogy lehet elcsendesíteni. Egyikőjüknek a hátát simogatta, míg el nem aludt. A másiknál arra vigyázott, hogy ne lásson meg engem.  Egyszer Abigél panaszkodva jött haza istentisztelet után. Rózsika néni azt mondta: „Nem mehetek  apukámhoz, mert ő  a hamupista” (Rózsika azzal érvelt, hogy ő a harmónista)   Manyika néni Noémi lányunk szeretett mellé ülni. Cirógatta hátát amíg csak akarta. Kedves, szelíd mosolygó hívő asszony volt. Szívesen, örömmel emlékszünk rá. Már az Úrnál van. Halálosan megbetegedett. Meglátogattuk. Külső állapota ijesztő volt, de a szeme mosolygott, és felejthetetlen mondatot mondott: „Testvéreim, készülök hazafelé!”   Atyai intés Egyszer hangosan korholtam egyik gyermekünket. Éppen egy idősebb testvér jött hozzánk, hogy megjavítson egy zárat, és ezzel köszöntött: „Nem szép dolog, ha  a lelkipásztor családjából kiabálás hallatszik ki.” Elszégyelltem magam. Igaza volt. A kiabálás csak felhergel. Türelemmel és szépszóval többre lehet jutni.   Itt csak néhány dolgot írhatok most le, de sok kedves élményt adott Isten a testvérek között.   Idézet: Papp Józsefné – Bayerné Papp Ágnes: „Nyílt titkok” c. készülő könyvéből. Hamarosan megjelenik a BMA-nál Jánoshalmán. Vissza az oldal tetejére Nagyné Kiss Éva írásai     Érted is! Érted is? Már kora reggel a fenyőrigó énekére ébredtem. Félig éberen lehunyt pilláimat a gyönyörű napsütés simogatja. Csodálatos a világ jó itt élni, jó örülni.!Szívem legmélyén tomboló öröm. Jézus a szívemben van nem vagyok egyedül. Kinyitom a szemem. Belém hasít a felismerés... NAGYPÉNTEK van. Mit trilláznak a madarak? Miféle égi  zenebona ez?! Nem tudjátok, Jézust mi emberek keresztre feszítettük? Talán akkor reggel is ilyen szépen sütött a nap, így énekeltek a madarak a virágok zöld volt minden ág. Talán akkor reggel is minden Isten dicsőségét hirdette. Csak mi emberek ordítoztunk. -Feszítsd meg! Feszítsd meg! Fáj valami itt mélyen a szívemben. Fáj itt legbelül. Még én sem mondhatom  nem voltam ott. A bűneim bár tudatlanul, ütötték a szegeket a keresztfába. -Miért Jézus? - Miért hagytad? Meg tudtad volna akadályozni. Egyedül TE meg tudtad volna tenni, hogy leszállsz az átokfáról és elhagysz bennünket. Bennünket akik féltettük a tekintélyünket. Féltünk, hogy uralkodni fogsz. -Feszítsd meg! Feszítsd meg! … s TE tudtad eljött a végső küzdelem. Órákig próbáltam csak megközelíteni elmémmel felfogni, elképzelni azt a szenvedést amit átéltél. Nem sikerült! Már egy kis tehercipeléstől is összeroskadok. Nem bírtam volna el a kereszted! Még csak  segíteni sem bírtam volna, mint Simon! -Jézus! - kiálltok. Ne, ne  engedd! Most is fájnak bűneim, ó maradj velem! Most már tudom, nagypéntek nélkül nincs húsvét! Húsvét nélkül nincs feltámadás, feltámadás nélkül nincs kegyelem. Most értem és érzem milyen jó nekem! Helyettesítettél engem. Jézus, KÖSZÖNÖM! Lehet ezt így egyszerűen leírni, köszönöm?!  Mint ha csak egy pohár vizet vagy egy darab kenyeret köszönnék meg. Az életemet az örök életet köszönöm NEKED! FELTÁMADTÁL, megünnepeltük. Sok ember szívébe éled ilyenkor lelkiismeret-furdalás! Legalább ilyenkor hallgassuk Isten igéjét! Menjünk Isten házába! Eltelt pár nap... és hol van már a lelkiismeret? Ugyanúgy rohannak, ugyanúgy ordítoznak, tülekednek, veszekednek, bántanak... verik a szegeket a keresztfába! A nap most is ragyog, a madarak most is énekelnek, minden Isten dicsőségét hirdeti! EMBER! EMBER! Jézus érted is meghalt! EMBER, EMBER! Jézus érted is! TE érted IS?! Székesfehérvár, 2007 április 11.                                -nagynÉva-   Isten lefektet, hogy felemelhessen „Én pedig ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket” Ján ev. 12:32. Jézusom, drága jó Megváltóm! Te mondád, hogy felemeltetve magadhoz vonzol mindeneket. Magadhoz vonzottad bűneimet, vétkeimet. Éltem, csak éltem hiába való életemet, míg meg nem találtalak. Megleltelek, Te is megtaláltál. A földön feküdt kiszáradt lelkem, míg Te rám, nem néztél. A földön fekve is rám ismertél. Legyen áldott Szent Neved, megcsókolnám drága kezed. Hálás vagyok Néked, hogy a földre kerültem, a kár és szemét közül kimenekültem. Lehetnék még büszkén, fennen, s az egész világ elválasztana Tőled, engem. A világ szemében lehetnék magasan, de oly messze Tetőled. Boldogok akik lent lehetnek, mert övék a reménység, felemeled őket. Sírhatnak, kik csak zászlóként, fenn lobognak. mert ők hamarosan lefektetnek, s ha nem hívnak, nem keresnek, senki nem emeli fel őket. Köszönöm Uram a mélységes bánatot, a gyászt, a bajt, azt, hogy kipróbálsz engem. Remény így itt él a szívemben. Életemnek fontos állomása, vízszintesből, lassan a felállásba. Te adtad ezt nekem, Tőled kapom, hisz nekem ehhez nem elég az akaratom. Minden nyelven, módon e két szó, vízszintes és függőleges, bút és örömöt rejt. Legörbül a száj, ha valami fáj, de felfelé ível, ha mosolygás fog el. Lemenni vízszintesbe, ott ragadni, földön lenni, nem haladás. De, ha függőlegest látsz, az már felállás. Ha felálltál, akkor indulhatsz, de ha fekszel, sehova se juthatsz. Emeld fel hát és az is jó, ha csak a tekinteted, ne csak egyenest lásson a te szemed. Ha csak előre nézel, keveset látsz, szemed felemelve, kitárul a világ. Ha függőlegesen tartod kezed, könyörögsz, elérheted, akár az eget. Vízszintesen csak egy helyben maradsz, legyél tehát függőleges. Nézd a szívritmus görbéjét, ha függőlegesek a vonalak, az életed, tovább szalad. Ha vonalad vízszintes már, ott van veled a halál. Fontos, hogy kérd, ne légy vízszintes. Állj szilárdan, függőben! Kérdezd csak az építőt, mily fontos a függőleges. Falak omlanak, ha nem így áll, rombol, aki csak vízszintest lát. Mérce a függő, nagyon fontos, indulja kereszthez, ott légy vízszintes. Lába előtt, ki felemeltetett. Legyél függő... leges - legjobban Istentől! És kérd, mentsen meg a vízszintestől! 2007. február vége         -nagynÉva-   Tanévnyitó 2007   Kedves Édesanyák! Kedves Édesapák! Tudom, így tanévkezdés tájékán sokatoknak összeszorul a szíve, gondban vagytok, miből, hogyan oldom meg? Hogy engedem a picikémet oviba, iskolába, hiszen eddig csak veletek volt. Fáradtatok egész nyáron, aggódtatok értük, most rá kell tenni egy lapáttal. Szívem összes szeretetével küldöm Nektek ezt az írást! Nekem imádkoznom kell! Az én kezemben is van lázmérő, én is fáznék, ha gyermekem hideg éjszakán kitakarózna. Szívesen felkelnék hajnalban, hogy friss lángost süssek a gyerekemnek, mire felébred. Megfújnám a forró teáját, figyelnék arra, eleget igyon, ha kánikula van. Nem vinném ki a tűző napra, nem hagynám Őt egyedül, kimosnám, kivasalnám a ruhácskáit, szépen elrendezném a szekrénykéjében. Rajzolnék neki madarakat, pillangókat, ha akarná, még kisautókat is. Elmesélném Neki a kedvenc meséit akár többször is, szelíd szóval nevelgetném. Mindig megfognám a kezét, ha át kell menni az úton, és még azt is megengedném, hogy belelépjen a pocsolyába. Kimehetne játszani akkor is, ha esik az eső, és nem morgolódnék, ha sáros cipőcskéjét kellene letakarítanom. Úgy szeretném, ha hozzám bújna és érezném „babaillatát”! Biztos szeretném akkor is, amikor lázrózsával a pici arcán egész éjszaka mellette kellene ülnöm. Odaadnám érte mindenem. Nekem semmi sem kellene. De nekem ez nem adatott meg. Én vagyok az, akinek nincs gyermeke. Én vagyok, aki nem érezte, felnő a szíve alatt egy élet. Nem hajoltak a pocakom fölé büszke aggódással, nekem nem engedte meg az Úr ezt! Mióta Jézussal járok, megtanultam alázatosan elfogadni a terheket! Mióta hallottam egy prédikációban, nekem ott kell maradnom, ahova Isten odaállított, és úgy, ahogy akarja, ott kell őrt állnom. Figyelem az anyákat, és mélységesen tisztelem Őket! Szeretem nézni, ahogy féltőn a karjaikba veszik gyermekeiket, de szép, amikor hozzájuk lehet bújni akár ötvenévesen is. Vér a véréből. Eltéphetetlen kapocs. Az én édesanyám már meghalt. Legnagyobb betegségében is én voltam rászorulva az Ő szeretetére. Nekem nem adatott meg a terhesség, a szülés csodája. Nem kaptam meg a kegyet, csak úgy élet növekedjék bennem. Szerettem volna anya-anyuka-mama lenni. Isten mást szánt nekem. Ott kell őrt állnom, ahol vagyok. Ott kell Jézust hirdetnem, ahol vagyok. Imádkoznom kell az emberekért, az Ő szívükért. Imádkoznom kell a gyermekekért, akik megszülettek egészségesen, és azokért, akiknél a „kristálytükör meghasadt” (fogyatékosok). Imádkoznom kell a nőkért, akik nem is tudják, micsoda hatalmas dolgot kaptak ajándékba az Úrtól! Imádkoznom kell az édesapákért, akik ugyanolyan féltő szeretettel vigyázzák gyermekeiket, mint az anyák, csak nem mindig engedik meg Nekik. Az Ő álmaikat is ellopják, sokszor az Ő szívükre senki sem kíváncsi. Az anyaság ajándéka nekem nem adatott meg. Hiszem, hogy a „fiúság” ajándéka az enyém. Isten előtt semmi sem lehetetlen. Hátha még nekem is sikerül egy olyan férfinak gyermeket szülni, vagy ha nem, hát Vele gyermeket nevelni, aki igazi, megbocsátó, szerető édesapa, aki az én életem párja.  Nekem imádkoznom kell! Segítsetek! Székesfehérvár, 2007-nagynÉva-     Másnap már eggyel többen... Fekete-fehér, fehér-fekete. Mintha csak egy sakktábla mezőit nézegetném. Rajta piros betűkkel: Lépj! Az őszi nap beragyog az ablaktáblákon. Olyan szeles az idő mintha csak a szél azt a szolgálatot vállalta volna el, kitakarítja a várost. Teszi is a dolgát rendesen. Küldi ide-oda az üzenetet sárga, piros, barna leveleken. Mozgalmas nap. Itt is ott is fiatalok csoportja jön-megy. Hol ki hol be az imaház kapuján. Lépnek. Lépni csak felállva lehet. Fel is álltak rendesen.! Lépj! Olvasom újra. DE hova? Mosolygok. Útmutatás iránymutatás nélkül lehet „félre”- „le”- rá” -”meg”.stb. Mégis hová? Így tétovázom, amikor meglátom a felirat további részét. … az igazság szolgálatába” Így már értem. Azt már tudom hol az igazság! Tudom ki az Igazság. Volt egy ember, Isten fia aki azt mondta” Én vagyok az út az igazság az élet” Úgy van! Ámen. Akkor bátran lépj mondom csak úgy magamnak. Mivel – kevés esettől eltekintve – lépni a lábával szokott az ember, mi is gyalog indulunk 22 fiatallal. A város egyetlen ilyen jellegű átmeneti női szállójára. Ez a szálló sok asszonynak az egyetlen menedék. Ezután már jön az utca. Reményt vinni, mécsest gyújtani egy olyan helyen ahol a családi problémák, egészségi állapot, az alkoholizmus,a lakásmaffia áldozatai élnek. Igét vinni,utat mutatni a sötét kilátástalanságba! Szép feladat - szép szolgálat! Azok a fiatalok is felnőttes komolysággal végzik akik máskor vidám kamaszok. Forró a levegő! Átszellemülten imádkozunk és elmondjuk semmit nem hoztunk, ami fizikai. Nincs nálunk pénz, egy jó állás ajánlat, egy lakáskulcs. De a Mindent hoztuk, ami mától az övék is lehet. Hoztuk az örök élet ígéretét az Örömhírt! Reményt hoztunk a szívekbe, a tovább élés, tovább lépés reményét. Bizonyságtételek hangzanak el. Lassan pattannak le az arcokról a kőkemény álarcok. Ideges matatás a kezekkel... nem tudják, mit tegyenek. Isten itt van. Érzik ők is, érezzük mi is! Megtörténik a csoda! Isten előtt szabad könnyezni, szabad megnyílni. „Szívünk ajtaján kívül nincs kilincs” Nyisd ki belülről. Jézus ott áll, zörget. Dicsőítjük a mennyei atyát! Énekelünk! A hangok angyalok hangjai és szívek hárfáin pengnek. Szép fiatal lányok – fiúk körben. Olyanok, mint egy csodálatos győzelmi, babérkoszorú. Az Úr győzött! Megnyitotta a szívek kapuját. A leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik. Lépj-mondják a fiatalok! Elhangzik az ima, öröm és hálaadás! Remegő lábakkal köszönünk el. Olyan mámorosan, mint akik édes bortól részegedtek meg! Jó volt itt lenni, jó bárhol lenni ahol az Úrral vagy. Lehetsz átmeneti szállón, öregek otthonában, kórházban, vagy börtönben, szabad vagy. Ott is és mindenütt, ha az Úrban vagy szabad! Öröm a szívekben, ünnep! Másnap már eggyel többen dicsérjük az Urat! Majd elfelejtem mindez hol és mikor történt. Történhetett volna 2000 évvel ezelőtt valahol Jeruzsálem nyomorgói közt, vagy „csak” pár száz évvel ezelőtt az alföldi bujdosók, a tömlöcbe vetettek között, vagy csak pár évvel ezelőtt a deportáltak között. A helyszín és a kor azonban a miénk! Székesfehérvár Baptista Ifjúsági Konferencia 2007 október 13. -nagynÉva-      Vissza az oldal tetejére   Mint a lobbanó gyertya lángja Még egy-két sárga levél ottfelejtődött a fán. Görcsösen ragaszkodnak régi helyükhöz. Az égen a nap csak pár pillanatra tesz látogatást, a nappal többi része sötét és szürke.  Hó illatot hordoz a szél, valahol a hegyekben már nagy kövér hófelhőkből esik. Pihe-puhán, kristályosan. A szívemben megmagyarázhatatlan izgalom. Már csak hat hét és itt a karácsony.  Készülök rá, de már régen nem az ajándékok bontogatása miatt. Csodaváró hangulatban vagyok. Talán a készülődés miatt? Pici csillagocskákat varrogatok, tervezgetem lakásunk díszítését, készülök szolgálatokra. A napokban előkerült egy jóképű cipős doboz. Mosolyogtam, mert csak szép lassan tudom a belevalókat gyűjtögetni. Az idén még nagyobb szeretettel csomagolok.  Jó az adventet várni. Krisztusban élve jó tudni, jó arról bizonyosnak lenni, nyílik az emberek szíve. Ilyenkor nyitottabbak. Ők is várják a Gyermeket. A Megváltót, a megváltást. Megváltva lenni, ízelítőt kapni már most az örök életből.  A születésnapokat is várja az ember.      Figyelem a gyertya lángját. Mindig megújul, új erőre kapva. Újra-újra lobban. Mindig azt gondoltam, fájdalmában serceg. Az elmúlás és a születés egyetlen fellobbanó lángban egyesül. Valami elmúlik, de abban a pillanatban már meg is születik. Lobban egyet, serceg és már új, még szebb a láng. Születés, elmúlás, újjászületés. Ugyan abban a pillanatban. Megfoghatatlan, csodálatos. Semmi nincs, amivel Jézus ne tudná kijelenteni magát annak, aki Őt keresi. Megszületett –meghalt –feltámadott és így én is újjá születhetek. Szép lehetek, ragyogó, mint a lobbanó gyertya lángja. Életem itt a földön egy ilyen pillanat. Mire végig ég a gyertya, átalakul.  Kihuny a fény, de senki sem siratja. Milliók sorsa egyetlen gyertyalángban. Születni – meghalni, majd újra  feltámadva, újjászületve, boldogan tovább égni. Várom a születésnapot, a feltámadást és sok-sok gyertyaláng élet újjászületését. Lobogjatok testvéreim szívet melengető fénnyel, hogy az advent sok embernek lehessen az újjászületése.  2007. november Székesfehérvár                                       –nagynÉva-   Vissza az oldal tetejére Valahol Valahol a világban? Magyarországon? Valahol Székesfehérváron?  Valahol egyszer csak otthon lettünk.  Volt egy kis ház amelyben adtunk , kaptunk, cseréltünk. Adtunk szeretetet, köszönetet, jó szót, imát, ölelést, bátorítást, meghívást, helyet a szívünkben, apróságokat. Kaptunk szeretetet, mosolyt, bátorítást, jó beszélgetéseket, egymás hite és mások hite által való épülést. Kaptunk cipős dobozokat, és december 16-tól folyamatos karácsonyt. Felfoghatatlan számomra hogyan élhettem eddig Isten nélkül. Hol éltem, amíg nem voltam gyülekezetben? Én voltam akinek nem voltak hittestvérei? Én ÉLTEM másfél évvel ezelőttig? Egyáltalán hol volt a szívem? Ki vagyok én, ez az új teremtmény, aki szíve ujjongását még most sem tudja lecsillapítani?!              Nem értem…nem érdemlem… Minden azóta eltelt nap bizonyságok fellege vesz körül. Úgy szállnak a gondolataim, mint a hópihék azon a gyönyörű adventi délutánon. Rátelepszik a szívemre és ott ragyog mint csodás gyémánttakaró. A szolgálat, Istenért „mozdulás” nem fáradság. Jó adni. Mentünk és tettük testvéreimmel, örömmel. Sokkal többet kaptam mint adtam! Ha leteszed a Te részedet Isten hatalmasat tesz hozzá! Most már értem. Mi a helyes? Mi a helytelen? Ha az  Úrjézus testben itt  lenne Ő megtenné? Ha igen a válaszod, akkor, amit teszel, ahova mégy, amire vágyakozol az helyes. Ha nem, akkor helytelen. Igen az Ő igazsága ennyire egyszerű és világos. Nincs köztes megoldás. Tudom megmosolyogtam, az ingyen ölelés táblákat maguk előtt tartó embereket, ezeket a bátor elszánt fiatalokat. Biztosan hallottak róla, hogy hiány van az emberek életében.  Óriási szeretethiány. Ők csak ölelni szerettek volna. Szívből, emberszeretetből. Ebből az akarásból csak a legfontosabb, Krisztus hiányzik.  Nélküle csak fizikai kontaktus ez is. Pár pillanat és nem változik semmi. Ha Bennünk él Krisztus tudunk úgy ölelni, hogy az ne csak egy fizikai kontaktus legyen! Teljes szeretettel Krisztusi szeretettel átölelve, közben egy halk áldást elmondva változhat valami. Megváltozhat minden.  Karácsony után is…                                                                               2007 év vége  –nagynÉva–   Vissza az oldal tetejére   Vetni és aratni Már szedegeti hideg simogatásait a tél. Csomagolja a kemény fagyokat,és azt a kevés havat, amit idén kapott. Fellélegzik a Föld, hatalmasat nyújtózik a hóvirág. Alig kibújik gyenge szirmait zápor veregeti hideg szél becézgeti. Hódunna pelyhei még meg-megcsillannak, de határozott léptekkel közeledik a tavasz. „ Nézd, vége van a télnek... „ Itt az ideje a vetésnek. Vetni kell, hogy arathassunk. Fekete sorok, mint papírra rótt mondatok fekszenek a lábam előtt. Egy éve elraktam virághagymákat. Szépen gondosan talán nagyon is mélyre. Akkor úgy hittem szép félkörben fognak pompázni nárciszaim. Lelki szemeimmel láttam is őket. Aztán elfelejtkeztem róluk. Már elfelejtettem a célomat, a tervemet, azt is mit akartam. Hagytam, hogy benője a gaz, elborítsa a gyom. Már mást akartam. Már nem úgy terveztem, mert nem kaptam meg azonnal amit akartam. Tavaly még nem virágzott. Nekem akkor kellett volna. Aztán eljött az idei kikelet, az eszmélés. Kapáltam, szedegettem a gyomokat. Ó, ha tavaly nem hagytam volna! Egyszerre egy csomó hagyma zöld szárba csokorba bukkant elő. Varázslatos! De Jó! Csodálkoztam csak csodálkoztam. Aztán belülről jött a hang az én jó Atyám hangja. - Miért csodálkozol? Megmondatott: KI MIT VET, AZT ARATJA. Nem Te tetted oda azokat a hagymákat? Elmúlt egy év, a földben szunnyadt, eltakarta benőtte a gaz is de ott volt. Pontosan ott ahova tetted. Te kicsinyhitű! Ha azt nem hiszed el amit Te magad készítettél,akkor hogyan hiszel ígéreteimben? A megdöbbenéstől felegyenesedtem, megálltam a munkámban. Egy év és felejtek? Egy év és nem bízom? Egy év és megkérdőjelezem,hogy amit vetettem azt is aratom? Becsapom magam folyton. Ha barátságtalanságot vetek, azt hiszem és várom,hogy barátságot arathatok. Ha szeretetlenséget vetek elvárom,hogy szeressenek...Ha nem így történik csodálkozom. Ha bajt vetek, örömöt akarok aratni? Azért igyekszem jó dolgokat vetni. Ígérem lesz türelmem kivárni és nem most azonnal akarom az aratást. Kérlek jó Uram segíts abban,ha ma valakit megvigasztalok legyen aki engem is vigasztal. Ha valakire rámosolygok, legyen, aki rám is mosolyog. Ha valakit meglátogatok, legyen, aki engem is meglátogat. És nem baj ha nem egy-két nap múlva, nem baj ha csak egy-két év múlva, de legyen! Mert elhiszem, hogy amit vetek, azt arathatom. Ámen. Székesfehérvár 2008. március 1. -nagynÉva-   Vissza az oldal tetejére    A hajnal fut a lába nyomán Még alig pitymallik,a telefon jelzésére ébred. Álmos a tekintete, fáradt a teste. Első, hogy a bibliája után nyúl. Sokszor elsőre nem is érti amit olvas. Mégis kitartóan,hűen nap mint nap,hittel bizakodással lát neki. Már a hajnal fut a lába nyomán. Érett barack csüng a kerítésen át az utcára. Már két napja szeretné levenni,de lebeszéli magát róla. Nem az enyém-és már siet is tovább. A barack kitartóan,mosolygósan,csábítóan hívogatja. Hazafelé jövet, munkába menet … Ez a hajnal más. Szinte a száját érinti,már ínyén érzi a zamatát,a nyár csodája csurran. Nyúl felé és kettő már a kezében van. Most már az Övé. Aztán a gondolataiba befészkelte magát valami ,és ott költöget mint fenyőfák buja ágai között a rigópár. Kitudja hányadszor hessenti el rikácsolva magától... -Ugyan már az utcára kihajló ágról levenni két barackot...mi a baj ezzel?Még csak nem is kilónyit, csak kettőt...Van aki tízezerszeresét lopja el másoktól...De Ő! Ő sohasem vette el senkitől ami az Övé...! Már keseredik szájában a mézédes lé.,már nincs nyugalom. Mi lenne, ha becsöngetne, elmondaná? Talán többszörösét odaadnák Neki. Nem ezt nem teheti. Ahogy zakatol,visít vele a vonat kiröppen a gondolat a fejéből. Tudja ezt most zárni kell,ez az Ő titka. Nem értenék, talán lebeszélnék. A következő nap félálomban felesége ijedten látja,titka van. A papírcetli úgy simul tenyerébe,mint titkos hódolat,rejtett akarat. Fáj,de most az asszony nem kérdez. Nem akar leleplezni ,vár. Ki tudja mi ez? Nem! Az Ő férjének nem lehetnek „olyan” ügyei. Elhessegeti a gondolatot,most már türelem,úgy dönt kivár. Tud várni, tanulja, vár az Úrra. Reá veti gondját elengedi. A férjét szabadon engedi a cetlijével. Hadd menjen! Nem akarhat rosszat,nem akarhat mást. Őt kapta Istentől,s a hármas kötél nehezen szakad el. Napközben is csak néha hallgat a káosz urára, a nagy zűrzavar támasztóra. Felemeli tekintetét, felfelé néz. A busz csikorogva megáll. Az eső is elered és most Ő sem várja! Nincs itt a férje. Szíve riadót fúj,elkezd fájni a „cetliség.” Mély gondolataiból a telefon ijeszti:-Ha felszállsz a buszra szólj,-eléd megyek. - Már leszálltam...de még jöhetsz! A remény bátortalan trillája oda lebbent. Amíg találkoztak, az asszony úgy határozott,nem kérdezi meg a cetli. Nem Ő ,akkor sem ha soha nem fogja megtudni mi volt rajta. Kéz a kézben az otthon felé.. -Képzeld -szól a férfi-reggel nem bírtam tovább. Előző nap levettem erről a fáról barackot,és ma reggel írtam egy cetlit, hogy én voltam és belecsavartam kétszáz forintot. Nem akartam szólni,mert talán lebeszéltél volna. Az eső csak esik,de a szívben már süt a nap. Megvan a megfejtés. Nem más nőnek kellett a cetli, nem telefonszám volt rajta! A hármas kötél nehezen szakad el.... Az asszony felnézett rá. Az Ő férje egy csoda... Úgy tette helyre a dolgokat, hogy Ő megszégyenült. Példát mutatott. Nem baj ha álmosan is, nem baj ha nem mindig értve, de élve az igét, Istennel járni! Ma is mint minden nap a hajnal fut lába nyomán. -nagynÉva- Vissza az oldal tetejére                                                             Jegyzet       Jegy: Főnév   Jelentése: valakin vagy valamin a felismerést, azonosítást, a megkülönböztetést teszi lehetővé. Tudományos értelemben ismertetőjegy, ismertető jel.      Minden nehézsége ellenére, vagy éppen emiatt szép ez a nyár. Munkahely nélküliségem lehetővé teszi, hogy többet foglalkozzam az olvasással. A szó hatalma ami mögötte rejlik...hát az maga a csoda. Csoda ha igék szárnyra kelnek,eljutnak a legbensőbb énünkig és ott alakítják, metszik, formálják bensőnket. Amikor a szavak szólongatnak, amikor az ige hív. Megérinti a szívemet legbelül, öröm jár át akkor, ha egy-egy összefüggést összefésül, megerősít az én Uram. Él és velem van irányítja életem. Könyveket ad kezembe és ott is üzen, onnan is megszólít. A bemerítkezésemkor is tudtam eljegyeztem magam, jegyzékbe vettek, jegyes lettem, vagyis megjelölt, elkülönített Valaki számára. A vízben vízjegy lett rajtam. Amikor valami igazán értékes, azt, vízjegyes papírra nyomják. Arra  vigyázni kell, az nehezen pótolható és rendszerint ugyan olyan már nem is lesz, ha elveszik. Vízjegyes papírra állítják ki a bizonyítványainkat, a legfontosabb személyes okiratainkat is vízjegyes plasztik kártyára nyomják. Az írás róla kitörölhető/ sok esetben nyom nélkül/ de a vízjegy ott marad. Csak az anyaggal együtt lehet elpusztítani. Ha már nincs rá szükség a vízjegy csak tűzzel tüntethető el. Boldog vagyok, hogy vízjeggyel ellátott lehetek. Ő megjelölt,k iemelt a többi ember közül, értékesnek nyilvánított. Annyira értékesnek,hogy pusztíthatatlanul jelölt. Önként akartam, vállalkoztam, én kértem a mintát. Csak az enyém. A lenyomat meglátszik rajtam. A Krisztus képe nem is mindig ragyog át, de a vízjegy, ha a Fény felé fordulok mélyen ott csillog. Milyen jó meglátni testvéreimen is ezt a jegyet! Hidd el felismerhető mindenkié külön, külön!                                                                                                Székesfehérvár 2008. nyara                                                                                      Jegyzette:                                                                                                           -nagynÉva-                                                                       Vissza az oldal tetejére                             Katona Lászlóné     Fecskemesék     Nagyon szeretem a fecskéket! Tavasszal alig várom, hogy megérkezzenek! Ősszel, mikor készülődnek a nagy útra, már akkor hiányoznak. Ezek a picinyke madarak sokat tanítottak engem, ahogy figyeltem őket, Isten üzent általuk. Néhány kis történetet leírok nektek is. Ezek a fecskemesék. 1. Tavasszal három fecskepár kiszemelte magának az orvosi rendelő bejárata feletti előtető 3 sarkát. Szorgos munkába fogtak, fészek építésébe. Hordták a kis sárgombócokat nagy szorgalommal. Minden reggel arra jártam, drukkoltam nekik, mert nem éppen a legmegfelelőbb helyet választották a fészekrakásra. Sajnos ezt más is így gondolta, de nem jó szívvel. Fogott egy hosszú botot és leverte a félig kész fészkeket. A kis szorgos madarak nem hagyták annyiban. Újra nekiláttak. Akkor jött megint egy ellenség és tarka, csörgős csíkokat akasztott a mennyezetre. Figyeltem, mi lesz a vége a harcnak. Örömmel láttam, hogy a fecskék vártak ugyan néhány napot, de nem hagyták magukat, folytatták a házépítést. Egyik reggel azt vettem észre, hogy lekerültek a zavaró csíkok, és a fészkek alatt egy-egy lemez lett fölszerelve a lehulló szemetelés ellen. A fecskék győztek. Amikor építem a lelki házamat és az ördög mindent megtesz, hogy ezt megakadályozza, ezekre a fecskékre gondolok, és nem hagyom magam megfélemlíteni, meggyengíteni, hanem bátran és kitartóan folytatom.       2.  Amikor a kertben dolgozom, gyakran kijön velem a cicánk is. Nézi-nézi, hogy mit   csinálok, de van, amikor nem törődik velem, hanem csak magával. Egyik szép napos délelőtt a gyepes udvar közepén jóllakottan mosakodni kezdett. Elég hosszan tisztogatta magát, nem törődött semmivel. A fecskék észrevették. Rögtön felfedezték benne az „ősi ellenséget”.   Talán meg is beszélték, hogy támadást intéznek a macska ellen. 4-5 fecske zuhanórepülésben elkezdte a ijesztgetni. Addig-addig  ijesztgették, amíg az megunta és   elvonult a helyszínről.  Az az ige jutott eszembe, hogy „Álljatok ellene az ördögnek, és elfut tőletek” 3. Van egy szomorú történetem is: A hosszú útra készülődtek a fecskéim. Szinte órákon keresztül cikáztak az udvarunkban a két épület között, leszállás nélkül. Csodáltam őket. Egyik reggel az ajtónk előtt két kis fecske teteme hevert. Túl alacsonyan szálltak. A nagy vadász hírében álló macska, az „örök ellenség” elkapta őket. Végük lett, nem kelhettek messzi útra, szebb hazába. Figyelmeztetett engem, vigyázzak, nehogy túl mélyre süllyedjek, ott nagy a veszély. Az örök ellenség éberen figyel, hogy elveszítsen. Inkább fel a magasba! A többi fecskével új otthonunkba! 4. Az idén a fecskék később indultak. Talán a jó idő tartotta itt őket, vagy még nem volt mindenki kész az indulásra és megvárták a gyengébbeket. Egyik reggel, mikor bevásárolni indultam, a házunk előtt futó 4 villanyvezeték telis-tele volt fecskékkel legalább 200 m hosszon. Ilyet még nem láttam. Csodálatos látvány volt. Feketéllet a fecskéktől a villanyvezeték. Honnan tudták, hogy itt az indulás ideje? És honnan, hogy egy csapat épp innen indul? Csak Isten csodálatos tervezése a magyarázat erre. Mindig szerettem volna azt a pillanatot elkapni, amikor indulnak, de most is lemaradtam. Mikor újra kimentem az utcára, már nem voltak sehol. Eltüntek egy pillanat alatt, már messzi jártak. Ilyenkor ősszel a fecskeköltözéskor mindid az elragadtatás jut eszembe. Mi is, mint a fecskék, egy pillanat alatt eltűnünk. aztán nem vagyunk sehol. Igaz, mi tudjuk, hogy hol, de akik ittmaradnak, már hiába keresnek. Vissza az oldal tetejére Salyámosy Éva írásai A szerző szívesen fogad visszajelzéseket e-mailben: salya@t-online.hu A szabómester pénze: 25 év után 1. rész: az előzmények Édesapám 25 éve költözött el erről a földről és én voltam az egyedüli örököse. Apukám nagy ipart vitt, ő találta ki Magyarországon a harangok villamosítását és ebben dolgozott szerte az országban. Sok-sok harangozó templom őrzi ma is az ő keze munkáját. Váratlanul kaptam a hírt: elment. Nagy bajban voltam, nemcsak lelkileg, de fizikailag is, mert mindent le kellett zárnom az életével kapcsolatban. A legnagyobb gond az ipar megszüntetése volt, mert a rendelkezésemre álló papírokból semmit sem értettem. Munkásainak kulcsuk volt a lakásához és a műhelyéhez is. Mire én odamentem kifosztva találtam mindent. Így hiába kérdezgettem őket, mindenki csak a vállát vonogatta. Ennek az lett a következménye, hogy a félbemaradt munkákat nekem kellett elrendeznem és azt sem tudom, hogy a kész munkákról befolytak-e a fizetések, vagy más vette fel értük a fizetséget. Végül – úgy-ahogy – befejeztem ezt a nagy munkát sok sírógörcs és nagyfokú idegeskedés mellett. Meg kell jegyeznem, akkor még nem voltam az Úr gyermeke. Fentiekből adódóan sokan megkerestek, hogy fizessek ki számukra ennyit meg annyit, erre meg arra. Én úgy döntöttem, hogy akinek van igazolása, annak a kérését kielégítem, akinek nincs, azt sajnos nem tudom figyelembe venni. Végül egy idős és nagyon picike pap olyan keményen járt a nyakamra, hogy aztán beperelt. Én nem tudom, hogy mire futott volna ki ez a bírói eljárás, de a tárgyalás pont akkor volt, amikor az én fiamat operálták. Se előbb, se később egy perccel sem. Nagyon bántott, hogy nekem ilyen utálatos pénzügyekkel kell foglalkoznom, amikor máshol lenne a helyem. Amikor már lelkiekben nem bírtam tovább hirtelen felálltam a tárgyalóteremben és azt mondtam, hogy itt és most fejezzük be ezt a pert. A pap vigyen amit akar. Adjanak meg neki mindent, amit kér. Én megyek a fiamhoz. Volt még egy emlékezetes esetem, egy szabómester. Ő is megkeresett, hogy akkori pénzen, 1983-ban kb 7000.- Ft-tal tartozott neki az édesapám, mert éppen akkor több rend ruhát készített neki. Kértem a nyugtát, de nem tudta bemutatni és én úgy döntöttem, hogy akkor én sem tudok fizetni. Nehéz örökség volt. Apukám lakása és kocsija elúszott egy ma is jogtalannak ítélt egészségügyi kamat miatt, amit állítólag mint iparos nem fizetett be, de nem is tudták bizonyítani, hogy átvett volna valami értesítést erről. Végül is lezártam az ügyet, kidobtam minden papírt, kivéve az örökösödési eljárással kapcsolatos hivatalos iratokat… és a szabómester egy elismervényét, amin szerepel egy 2500 Ft-os követelés, melyből 1500-at előlegként átvett. Fogalmam sincs, hogy ezt miért őriztem meg, de nem bírtam kidobni. A különös az volt benne, hogy éreztem, erre még szükségem lesz egyszer, vagy talán mégis megéreztem, hogy jogos a követelése…? Aztán a papír elfeküdt a dossziéban. 2. rész: Az igetanulmányozás Eltelt 25 év és én ekkor már 15 éve az Úr gyermeke voltam. Igyekeztem minden adósságomat lerendezni lelki és fizikai valóban is, és igyekeztem én is megbocsátani mindenkinek akit csak elém hozott az Úr. Talán úgy egy hónappal ezelőtt eszembe jutott a szabómester és ott volt a szívemben egy olyan késztetés, aminek egyszerűen nem bírtam de nem is akartam ellenállni. Azt kaptam, hogy keressem meg és vigyek el neki 20.000 Ft-ot, mint jogos követelése mai összegét. Gyorsan felmásztam a létra tetejére, elővadásztam apukám dossziéját és legnagyobb meglepetésemre tényleg meg volt még az a csepp papír, amin az elérhetőségei voltak. Megnyugodtam, aztán ugyanezzel a mozdulattal félretettem és elfelejtettem az egészet. Egyik nap Lukács evangéliumában tanulmányoztam Jézus tanítását a sokasághoz. A 12. fejezetben van az a rész, hogy béküljünk meg azzal még az úton, akinek adósai vagyunk, nehogy a bíróhoz érve az adósok börtönébe juttassunk. Ismerem ennek az átvitt értelmét is, hogy amíg itt élünk a földön, addig rendezzük el ügyeinket Istennel, de most beléhasított a gondolat: mennem kell a szabómesterhez!!! -       Jó, gondoltam, majd holnapután. Akkora be is írom a naptárba. De a szívem ellenem szólt: -       Most. -       Jó, majd felhívom délután!- próbáltam meg elhessegetni a feladatot. -       Most!- hallottam ismét a lelkemben, de olyan erővel, hogy ennek már nem bírtam ellenállni. Felhívtam a számot. Tettem elé még egy hármast, mert így emlékeztem a számváltozásokra és egy női hang vette fel. Kiderült, hogy a mester él. Aztán beszéltem vele is. Elmondtam ki vagyok, milyen ügyben és szeretném meglátogatni. -       Elfogad-e 20 000 Ft-ot, hogy megbékéltessem az adósság fejében? – kérdeztem. Ő igennel válaszolt és nagyon-nagyon meglepődött. Mindenre emlékezett. Még olyan dolgokra is, amit én már régen elfelejtettem. Amikor hozzá készültem az Úr még így szólt:          - Vidd el neki még azt a Bibliát is, ami ott van a polcodon. Ezt egyszer ajándékba kaptam, de én a sajátomat használtam. 3. rész: a látogatás Aznap reggel mindenre gondoltam volna, csak éppen erre nem. Nem is értem, hogy miért, minden szokásom ellenére  nagyon fáradtan ébredtem. Fájt a fejem, egy csík volt a szemem és úgy éreztem, hogy órákon át nem tudok magamhoz térni. Mit mondjak, mindezek ellenére pár óra múlva ott ültem a foteljében, mert Isten csodás erőt adott nekem. Egyszer csak így szólt hozzám a mester: -       Maga vallásos? -       Hivő keresztény vagyok – válaszoltam. De miért kérdezi? -       Fontolgattam, hogy 25 év után miért tett ilyet? Hát nem lehet más oka, csak az, hogy maga vallásos. -       Valóban, Isten indított arra, hogy jöjjek el és rendezzem az adósságomat. Látja, itt van a Bibliában az a rész, amit ma olvastam… … és a világ legtermészetesebb dolgaként elővettem az elkészített Bibliát, kikerestem a vonatkozó részt és felolvastam neki. Elhűlt. Aztán megkérdeztem, van-e Bibliája. Hát nem volt. Így otthagytam neki ajándékba amit vittem. Rögtön elfogadta. Aztán tovább beszélgettünk. Én elmondtam ennek az igének a mennyei vonatkozását is, hogy amíg itt vagyunk az életünk útján, addig meg kell békülnünk Istennel, mert ha nem, az ítélet napján a pokol tüze vár ránk. Úgy éreztem, hogy nem kell riogatni, de kereken és pontosan fel kell vázolni azt ami az igazság. Így felajánlottam neki is, hogy van megtérés, mert Jézus Krisztus ezért halt meg értünk. Azzal védekezett, hogy ő mindenben igyekszik úgy élni, ahogy még az édesanyja tanította, de sajnos rá kellett mutatnom, hogy nem annak alapján fogják az életét mérlegre tenni. Itt van a Bibliában leírva az, amit erről Jézus tanít. A Szentírás egy használati utasítás az élethez, mégis sokan úgy élik a napjaikat, hogy ezt figyelembe se veszik! -       Ugye Ön szabómester? – folytattam a beszélgetést. -       Igen!- csillant fel a szeme. És tudja, hogy hány rosszul öltözött embert látok ma az utcán?... és sorolta. -       Igen, én is. Furcsa ruhában járnak az emberek, olyanban, amiről azt gondolhatnánk, hogy nem is rájuk szabták. Itt szűk, ott lötyög, emitt kiszakadt, amott betoldott… elég különös…- nem illik rájuk… de Ön bizonyára, ha szabni készül nem nyúl hozzá a finom kelméhez addig, amíg nem csinál egy pontos szabásmintát, ugye?- kérdeztem. Megint felcsillant a szeme és kifejtette, hogy az igazi úri szabó 8 részből állítja össze a méretes zakót. -       Látja, erről beszélek! Az élet több mint egy úri zakó és mégis hozzálátunk feldarabolni a szabásminta nélkül. Hát ide jutottunk. Megértette mert máris tovább védekezett. Közben bejött az élettársa és megkínált egy kávéval. -       Hát én semmi bűnt nem követtem el, mióta élek.- folytatta. És itt jöttek a szokásos mondatok: nem öltem meg senkit, nem raboltam ki senkit… Megkérdeztem, hogy hány gyermeke van. -       Kettő-felelte. -       Jó, akkor tételezzük fel, hogy lenne egy harmadik is, hogy ne a meglévőket bántsuk. Ő erkölcstelen életet élne, kocsilopásból tartaná fenn magát és drogozna. Aztán el is fordulna magától, mert már nem akar a szemébe nézni. A négy tette közül melyik fájna Önnek a legjobban? – kérdeztem. -       Hát persze, hogy az, hogy elfordul tőlem. -       Jól gondolta, feleltem, Isten is így vélekedik. Neki is az fáj a legjobban, hogy mi nem vagyunk vele kapcsolatban, a bűneink miatt elfordultunk tőle. Higgye el ez a legnagyobb bűn, amit elkövethetünk. Én is így éltem. Isten nélkül. Aztán megkérdeztem, hogy elmondhatom-e a megtérésemet neki. Megengedte. Figyelt. A vége éppen az ő esete volt: le kellett tennem Isten elé a házasságon kívüli kapcsolatot. Ekkor arra került sor, hogy megbeszéljük: a szexualitást Isten a házasságba találta ki és nem máshová. Szívesen elmondtam volna neki, hogy bálványimádás az, ha a pénz szerelme, az özvegyi nyugdíj megtartása miatt inkább Isten ellen megyünk… de most még nem volt itt az ideje ennek. Egy rövid szünet után ő szólalt meg. -       Hát igen, lenni kell valakinek vagy valaminek, mert ez a világ nagyon gondosan van megtervezve… és hosszasan beszélt mindarról amit ámuldozva tapasztalt a világban. A  végén csendesen megkérdeztem:          - Most akkor valaki vagy valami?          - Hát nem tudom… – felelte elgondolkodva. Ismét a szakmájához tértem vissza. -       Mester úr, mennyi idő múlva lesz kész egy öltöny ha Ön odateszi mellé az összes szükséges tárgyat, ami csak kellhet: ollót, mércét, szabókrétát, tűt, cérnát, varrógépet… aztán vár csendesen? -       Hát sose! Micsoda kérdés! – nevetett fel, mert igen viccesnek találta még a feltételezést is. Kellek ahhoz én, bizony ám, hogy kész legyen!- nézett rám büszkén. -       Nos, ha ez az igazság, akkor döntse el saját maga, hogy valaki vagy valami tervezte ezt a szép világot nekünk… Hosszan maga elé nézett és én azt gondoltam, hogy ennyi volt. Egy látogatás és kész. De ekkor elmondta, hogy úgy egy hónapja én is eszébe jutottam neki. Nem tudja, hogy miért, nem tudja, hogy hogyan, de gondolt rám és az édesapámra. Meg arra, hogy milyen érdekes lenne, ha mégis rendeződne az ügyünk, de hát ugye ez lehetetlen - zárta le magában akkor a megmosolyogtató gondolatot – ennyi év után? Ilyen nincs! Ez pedig tiszta visszaigazolás volt nekem az úrtól, hogy igen, ez az utam most tóle van. Ő készítette elő mindkettőnk szívét. Aztán kivette a borítékból és gondosan megszámlálta a pénzt, de nem tette el amíg ott voltam. Az asztalon hagyta és többször rá-ránézett. -       Tudja van egy takarítónőm, az is vallásos. Hát én elmondom neki, hogy most mi történt. És megmutatom neki a Bibliámat is. Hát nagyon fog csodálkozni, az biztos… - és éreztem, hogy ő csodálkozik a legjobban. Isten igéje jutott eszembe. Ha jót teszel ne tudja a jobb kéz, hogy mit csinál a bal. Tedd azt titokban. Hogy miért? Majd az Úr gondoskodik arról, hogy a hír szárnyra keljen és az Ő dicsőítése bejárja a maga útját. -       Jó kis bibliai félórát tartott nekem – mondta mosolyogva és arra gondoltam, hogy mennyire téved! Ez már több mint két óra beszélgetés volt. Ez is egy jelzés volt a számomra, hogy szívesen fogadta a témát, mint az Úr magvetésre előkészített földje, hiszen röpült neki az idő. Ekkor már tudtam és éreztem a napnál is világosabban, hogy az Úrnak különös terve van vele. Istenünk már 25 évvel ezelőtt tudta, hogy majd ma mi fog történni. Hogy majd ma meg kell keresnem ezt a férfit. Hát így is lett. Aztán arról beszélgettünk, hogy nekem is van mások mellett egy ilyen szakmám is, mint a francia női ruha varró és azt kérdeztem, tud-e ajánlani egy jó szakkönyvet szabásminta szerkesztésre. Azt mondta, van neki, utána néz, hívjam fel két hét múlva. De ne később, mert ők már májusban kimennek a nyaralóba, aztán csak ősszel jönnek vissza. Hát megköszöntem és megígértem, hogy hívom. 4. rész: hazafelé Úton hazafelé a gondolatok sokasága száguldozott az agyamban. Ismét megértettem, hogy milyen fontos ráhagyatkozni Isten időzítésére. Ha még tologatom az ügyet, hát elutazik a szabómester. Aztán ha néhány hívás után senki se veszi fel a telefont, biztos arra gondoltam volna, hogy már nem él, vagy megváltozott a száma, ugyanis tényleg elköltözött a megadott címről. Így elveszett volna nekem. Sose találtam volna meg, nem is kerestem volna többet. Istennél egy 25 éve dédelgetett tervet hiúsítottam volna meg. Aztán az is lehet, hogy – mivel idős úrról van szó – közben Isten hazahívja. Ki tudja. Ezért igen hálás voltam Istenemnek az Úrnak, hogy engedelmes és értő szívet adott nekem ebben a témában. Bárcsak mindig így lenne! Elgondolkodtam azon is, hogy eszembe se jutott az a változat, hogy féljek egy cseppecskét. Hiszen én keményen elutasítottam őt negyed évszázada és bizony azóta gyűlöletté is változhatott volna az érzése. El is küldhetett volna éppen oda, ahová szoktak. Ellenséges is lehetett volna, de én ezzel egy percig sem számoltam. Az is eszembe jutott, hogy így imádkoztam induláskor: -       Uram, te adj szavakat a számba. Te tudod, hogy neki mire van szüksége most. Add, hogy azt és csakis azt mondjam, amit Te akarsz. – és én lepődtem meg a legjobban, hogy ezt Isten Szent Lelke mennyire meghallgatta. Aztán itt van ez a női szabásminta szerkesztés is. Nem is terveztem korábban, hogy ezt szóba hozom, ott jutott eszembe. Vajon miért intézte úgy az Úr, hogy mi még beszéljünk? – hát az Ő útjai kifürkészhetetlenek… Az is milyen érdekes vonás, hogy csodával határos módon éppen volt otthon 20 000 Ft-om, amit hipp-hopp előkaphattam, pedig ez nem kis pénz. Dicsőség Istennek ezért is. Aztán azon is elmélázgattam, hogy milyen érdekes. Nekem van tartozásom és mégis az Úr ad rávalót, hogy rendezzem. Megköszöntem gondoskodását ebben a témában is és dicsőítettem Istent egész nap. Mindez tegnap történt, de még mindig nem futott ki a szívemből ennek a csodának a tüze. Itt él bennem, különös örömet ad és hihetetlenül boldoggá tesz, hogy a mennyei trón előtt szó volt az én ügyemről, közben a szabómesterről is… és együtt ténykedhettem a menny Istenével, a teremtő úrral… mert az az érzésem, Isten most egy új életet akar teremteni a szabómester életében. Hát igen, így búcsúztam tőle: -       Köszönöm, hogy megbocsátott, köszönöm hogy meghallgatott. Találkozzunk a mennyek országában!!! Igaz szeretettel: Salyámosy Éva 2008-05-07   Vissza az oldal tetejére     Mikor kezdi megölni a szívünk Jézust?   Ez a gondolat motoszkált a fejemben, amikor Lukács evangéliumának 6. fejezetében azt a részt olvastam, hogy a farizeusok már megint megfedték Jézust azért, mert éhes tanítványai szombaton kalászt tépdestek. Mert mi is történhetett? Jézus fenn volt az ünnepen Jeruzsálemben és a Bethesda tónál meggyógyította a 38 éve beteg embert. A farizeusok rögtön résen voltak és komolyan számon kérték a Messiástól, hogyan merte megszegni Isten szombat törvényét? Jézus őszinte szeretettel magyarázott és tanította őket, de ez kevésnek bizonyult, mert a sok-sok egyéni érdek áthatolhatatlan lepelként takarta be megkeményedett szívüket. Aztán Jézus hazaindult Galileába. Gondolom, hogy másokkal együtt haladt a zarándokúton, amely éppen egy gabonatáblát érintett. Mivel a mózesi törvények az élet törvényei, megengedték, hogy ha vándor halad a más vetésénél, akkor éhsége csillapítására leszakíthassa a kalászokat és eszegethessen. Meddig? Jóllakásig. Miért? Mert a földön minden Istené – mi emberek az Úr javait csak bérleményként kaptuk - és a Teremtő életpárti. Ha most figyelmesen elolvassuk Mózes 5. könyvében a 23. fejezet végét, sehol sem látjuk azt a kivételt, hogy szombaton viszont nem! Miért? Mert a szeretet Istene tudja, hogy az ember szombaton is megéhezhet. A törvények emberpártiak és ezért mondta Jézus, hogy az Ő igája édes és könnyű. De a törvénytudók ezt is agyonkomplikálták és bűnt csináltak abból is, ami Isten szerint nem volt az, aztán gőgös lelkükkel számon kérték azt magától a törvény alkotójától, az Isten Fiától! Hogyan kezdődhetett ez a szörnyű folyamat? A népnek magyarázni kellett a törvényt. Aztán jöttek újabb írástudók és hozzátettek megint valamit. Aztán ismét mások jöttek és ezt mondták:” Jaj, nehogy valaki azt gondolja, hogy nekem nincsenek gondolataim erről”- és büszkeségből is toldottak. Lassan-lassan felhalmozódott a sok salak, amit már szinte senki se értett. De, mint kiderült, ez által pompásan lehetett uralkodni az embereken. A hatalomvágy pedig nagy úr! Ez a hatalomvágy ölte meg Jézust is, ami egyszerűen csak úgy kezdődött, hogy először saját szívükben ölték meg magát az Istent is. Ettől kezdve az emberek által agyonmagyarázott törvény már elveszti eredeti jelentését és megöli a többi embert is, az által, hogy eltávolítja őket Istentől. Mivel a farizeusok a szombatot kivonták a törvény alól, így egyheted részben megcsonkították az Isten akaratát, felülbírálták azt. Ezzel a Teremtő fölé helyezték magukat, még akkor is, ha ezt talán nem tudatosan tették. Innen már csak egy rövid út vezetett a keresztre feszítéshez… És hogy ez érvényes-e a mában, most, húsvétkor? Úgy érezem nagyon is! Tömegével találkozni ma is olyan helyi, gyülekezeti vagy felekezeti ötletekkel, melyek idővel szinte törvénnyé csontosodtak… mint az emberi okoskodás eredményei. Aztán számon kérjük, mintha az lenne Isten törvénye… Talán nem ártana minden egyéni igemagyarázat után is feltenni egy kontroll kérdést: egyezik-e ez a magyarázat az alaptörvény isteni szándékával, vagy sem? Istennek ugyanis nem az a célja, hogy úton-útfélen elgáncsoljon minket, hanem éppen az, hogy segítse azt az életet, amely kikerüli a bűnt. Az ilyen kérdést természetesen csak akkor tudjuk hitelesen értékelni, ha már ismertjük az Úr tervét és felénk irányuló mérhetetlen szerelmét. Azt a szerelmet, mely még a halált is vállalta értünk, mert még ma is ketté tudja szakítani a szívünket sokszor oly áthatolhatatlanul takaró és Istentől elválasztó kárpitot…Természetesen csak akkor, ha megengedjük, hogy egy lelki földrengésben összeomoljon a régi életünk!!! Vajon lehetne-e a hivő szívekben ennél szebb ajándéka a húsvétnak, vagy még mindig csak azt hajtogatjuk, hogy ha én akkor élek, biztos, hogy nem kiáltok „Feszítsd meg”-et? Biztos…? Igaz szeretettel: Salyámosy Éva 2oo8. márc. 1o.   Vissza az oldal tetejére   Nem egy koldus zörget   /köszönet a miskolci gyülekezetnek/ Ezen a vasárnap a miskolci gyülekezet volt a vendégünk. Amikor vonós zenekaruk dicsőítést játszott, nagyon megérintette a szívemet, mert arra gondoltam, azt éreztem, hogy ezek a hangok most Isten elé szállnak. Szinte láttam magam előtt, ahogy az angyalok aranypohárban viszik a trónhoz és a legszebb imák között kap helyet. Aztán fenséges illatukkal átölelik az Örökkévalót… Még inkább megfogta a szívem az a zenekari részlet, amikor a húrok pengetésével tették különlegessé a hangzást. Behunytam a szemem és boldog voltam, hogy én is hallhatom azt, amit hálából az Úrnak szántak. Amint teljes lelkemmel csodáltam a pengetés hangjait, egyszer csak arra gondoltam, pont ilyen az, amikor Jézus Krisztus kopogtat a szívünk ajtaján. Meghalljuk-e vagy nem? Beengedjük-e vagy nem? Vágyunk-e a közösségre vele vagy nem? Még sose fogalmazódott meg bennem ilyen élesen, de most rám tört a felismerés, hogy sokan úgy gondolnak a kopogtató Jézusra, mint egy koldusra, aki arra vágyik, hogy  bejöjjön hozzám és velem vacsorázzék. De ez nem azt jelenti, hogy amikor én ajtót nyitok, akkor ott találok egy rongyos, ütött-kopott ruhás embert, aki aztán félszegen beoson, bátortalanul leül az én asztalomhoz és ráadásul nekem kell odaadnom a fél tányér étkemet is! Az igaz, hogy Jézus földi életére azt mondta, hogy neki nincs hová lehajtani a fejét, de ez nem azt jelenti, hogy amikor ő ott áll az én szívem ajtaja előtt, akkor koldusként érkezik. Sokan ezért nem nyitják meg a szívüket! Van nekem elég bajom mások nélkül is, minek tetézzem még ezzel is! – mondják gyakran és azt hiszik, megint nekik kell adni. Pedig ha mégis rászánnák magukat és kitárnák azt az ajtót, aminek csak belül van zárja és kilincse, leesne az álla minden elutasítónak a meglepetéstől. Amíg az ember zord és csak magába zárkózó, nem is néz oda, nem is várja és így nem is látja meg a csodát, ami a másik oldalról várja. Mert ha őt végre beengedi, nem egy hajléktalant fog ott látni, aki felveszi legesdeklőbb tekintetét, hogy kaphasson végre valamit tőlünk, amit majd kétséges módon hasznosít! Egyáltalán nem! Hanem…? Amikor mégis odafordulunk és lelkünkben félénken megérintjük azt a csodás kilincset és nyitni akarjuk… már akkor érezzük, hogy itt valami nagy furcsaság van! Hatalmas erő árad onnan, az ajtó túlfeléről. Mi ez? – ami által eddig sosem látott, sosem hallott és sosem érzett élményekhez jutunk… Mert megtapasztaljuk, hogy ezt az ajtót nem lehet kinyitni emberi erővel, csak a szív igaz vágyakozásával. Miközben ez történik velünk, azt is látjuk, hogy különös fényözön árad be a réseken. Valami eddig sosem látott ragyogás. Olyan fehér, melyet emberi szem még nem látott. De akkor honnan való? És ki lehet ez? Ki kopog…? Ilyenkor kis riadalom fut át minden rezdülésünkön, mert már halmozottan semmit sem értünk. Nem értjük, de mégis vonz! Vonz oly annyira, hogy nem tudunk és már nem is akarunk ellenállni. Aztán egyszer csak résre nyílik az az ajtó! Elcsodálkozunk. Bármennyit erőlködtünk eddig, nem sikerült még csak megmozdítani se és most ki az aki mégis kinyitja? És akkor már nincs több erőnk ezzel foglalkozni, mert ránk árad a mennyei fény. Ránk árad az erő. Ránk árad a fenség, a szentség, a tisztaság, a dicsőség és a szeretet olyan mérhetetlen mértékben, hogy azt már kibírni is alig lehet. És akit talán tévesen koldusnak és hontalannak gondoltunk, akinek a mi vacsoránkra van vágyódása, az ott áll előttünk fenségében, teljes királyi pompában!!! Hogy milyen az a pompa? Ne nézz Salamonra, mert nála még a mezők liliomai is szebben öltöznek ünneplőbe, de nézz Rá és nem fogsz hinni a szemednek! Bíbor és ragyogás a megjelenése és az arcán ott látod a legszebb dolgot a világon: a megbocsátó, végletekig bátorító szeretetet. Ez a te első ajándékod a koldus-királytól. Aztán amikor átlépi a küszöbödet és átölelt úgy, hogy ebben a pillanatban felolvadt a múlt minden fájdalma és felvállalható a jövő minden keresztje… nos, akkor megfordul veled a világ és megtudod, hogy te vagy a szegény, a koldus és ő a Király! Nem kell neked megosztanod egy kéregetővel a vacsorádat, mert Ő hozott vacsorát.  Neked is! Nem olyat, amilyet te tudsz produkálni, hanem fenséges, mennyei lakomát. És ezzel még csak elkezdődött valami. Ő belép az életedbe és mögötte jönnek sorra az ajándékai, végeláthatatlanul. Mert ez a király sosem érkezik üres kézzel. És milyen ajándékok vannak itt, de milyenek! Mind egytől egyik a te legszebb vágyaid és titkaid megvalósulásai. Meglátod őket mind, szép sorjában. Az Úrral bejött és illendően rád köszöntött a szeretet. Az a szeretet amely azt mondja, hogy soha többé nem akar megválni tőled, aki elárulja neked, hogy már most építi azt a pompázatos lakhelyet, ahol majd örökké együtt lesztek. És neked adja ingyen a királyi lakosztály kulcsát: a megbocsátás öt sebének vérében elpecsételve.  Mögötte lépked a boldogság. Mennyire vágytál már rá! Egy olyan boldogságra, mely nyugodt és megbízható, amit nem piszkol be a gondolat: számításból vagy hazugul?...és mindez nem délibáb. Most már örökre veled marad ez a csodálatosan tiszta boldogság, mint a király ajándéka. Aztán meglátod a biztonságot. Ó, mennyit és mennyit féltél már eddigi életedben! Mennyi árny és gonoszság riasztott már, hány álmatlan éjszaka hánykódtál és mennyi gondolat húzott már le a sötétség mélyére, megsemmisítve. De most megszűnni látszik ez is, amint átvetted az ajándékod. Mögötte hozzák ékköves ládikában azokat a napokat, melyeket nem az aggodalom hat át. Helyette a hit, a bizalom és a remény díszítik őket. Egy másik, veretes aranytálon kapod az új testvéreket, a lelki gondozókat, a gyülekezeted. Aztán jönnek mind, a lehetőségek, fényes és győztes hadseregként vonulnak  feléd. A jó lehetőségei, melyeket az Úr már réges-régen elkészített neked, hogy azokban járva kedves légy előtte és a köszönetet felé irányítsd mindenért. Arany hintó gördül át az ajtódon: benne ülnek a tanácsadóid: az istenfélelem, a bölcsesség, a tudás, akik arra vigyáznak, hogy lépted ne térjen le az Úr ösvényéről, hogy lábad ne csússzon meg az úton, hogy el ne essél. Kedves angyalok hozzák feléd a vigasztalást, melynek fényözönében szinte eltörpülnek a bajok, a gondok. Finom gyolcsba burkolva új látásmódot kapsz, melyen át a világot is másként értékeled: a Király kertjének, melyet ő teremtett a maga gyönyörűségére és a te örömödre. És egyszer csak észreveszed magadon, hogy valamely oknál fogva, már nem a lábad elé nézel görcsösen, hogy el ne vágódj valamiben, hanem arcodon különös fénnyel egyre többet felfelé emeled a tekinteted. Igazgyöngyökként kapod nyakadba, hogy ékesítsen:  az irgalmat, a kegyelmet, a türelmet, a mértékletességet, az igazságosságot, a megbocsátani tudást, a gyengédséget, a belső békét, amiről már azt hitted, hogy nem is létezik… S a végtelen sok ajándék láttán csak csodálkozol. Nem érted hogyan lehet, de tapasztalod, hogy fokozatosan felolvadnak a múlt jéghegyei, melyek hideg börtönbe zártak téged és szíved hevülni kezd. És ott áll melletted a legnagyobb Király és rád néz és boldog, hogy mindezt neked adhatja, hogy te elfogadod tőle. És akkor rád teríti palástját és fejedre teszi a koronát, mert testvérének és örököstársának fogadott Téged. Aztán egy pillanatra még bátorítóan megfogja a kezed, hogy ne ijedj meg a látványtól: a sor végén szörnyű gondolatok, fojtó szenvedélyek, sodró indulatok, belső gonoszságok jönnek, fejüket mélyen lehajtva, dohogva és szitkozódva, de legyőzötten… súlyos rabbilincsben senyvedve… és te megdöbbenten látod, hogy ezek voltak a te lelked albérlői, amikor még csak az ajtó felé jöttél… Aztán a hálával csordultig telt szívvel ránézel arra, aki csak bekopogott, hogy szeretne veled vacsorálni …és most már őszintén és tiszta szívből, könnyes szemmel és a fájdalom tőrével átjárt szívvel azon kezdesz gondolkodni, hogy vajon te… vajon te mit is adhatnál neki… mert már semmiségnek tűnik az a fél tányér étel amit te oszthatnál meg vele. Aztán szép csendesen rájössz, hogy semmid sincs! Semmid, csak a most megmosott szíved, csak a megtisztított életed, csak a rabbilincsből megszabadított akaratod… és akkor ezekből egy csokrot kötsz és felé nyújtod. Tudod, hogy ez semmiség mindazért, amit érdem nélkül Tőle kaptál, neki mégis ez a legszebb ajándék, ami csak létezhet a világmindenségben! A kezed, melyeket tisztán felé emelsz, a tekinteted, mellyel őt keresed, a szád, mely őt dicséri, a lábad, mely viszi az örömhírt másoknak, a szíved és lelked, mely Vele van tele…, és már tudod, hogy érdemes volt kinyitni azt az ajtót mert ez volt életed legjobb döntése… és mindenütt csak mondod és mondod ennek a különös látogatásnak a történetét, amivel soha többé nem tudsz betelni! … és akkor ismét újabb és újabb ajtók nyílnak! Igaz szeretettel: Salyámosy Éva 2008-03-30   Vissza az oldal tetejére   A cserépedény dala   Egy cserépedény oly törékeny, De mintáját őrzik ezredévek. Színek, formák, jelenetek, Régmúlt időkről mesélnek.   Fogta a mester és megformálta. Lágy falába álmát belerótta. Festette, égette, csiszolta, Igaz emlékként ezt reánk hagyta.   Én csak nézek és ámulok nagyot, Évtizedek óta a sarokban állok. Kemény a falam, kopog a belsőm, Hasznom már a nullával egyenlő.   Régi, kopott cserépedény vagyok. Történeteim se népszerűek nagyon, És sose hittem, sose reméltem, Hogy ez valakit még érdekelhetne.   Az ilyet törik, zúzzák, felesleges. Mi rajta van, nem kell már senkinek. Durva a mese és oly rossz a vége, Mindez csak ennyi: emberi történet.   De jött egy új gazda, tűzvésője tiszta, A régi cserépedényt a kezébe fogja, Forgatja, nézi, kedvesen becézi, Meghalt, kemény lelkét újra élesztgeti.   Lágyul a fala már. Ó minő csoda, Hatalmas gazdája kézbe veszi újra, S mire úgy vágyott hajdanán, Nagy harcok reményét vési rá.   Győztes jelenetek: az Urat dicsérik, Új életének csodás, szép tetteit. És a régi, kopott, öreg cserépedény Megpihen végre mestere tenyerén.   Aztán fogják és beállítják oda, Hol az Úr tetteiről szól minden óda, S a vésés egy mély kanyarulatából, Az utolsó képből: egy vércsepp aláhull.   Salyámosy Éva 2008-05-07   Vissza az oldal tetejére   A 11. év estéje   Őszinte szívvel mondom, hogy az ígéret beteljesedésének igen örülök, de napnak nem. Szeretek rá gondolni, szeretem, ha ismét és ismét látom magam előtt az Úr útjainak csodás állomásait, szeretem tudni a végeredményt, szeretem mindezért szünet nélkül dicsőíteni Istent… de a napot nem szeretem. Nem szeretem, mert valahogy nem a barátom. Olyan érzéseim vannak, hogy az Isten csodás tette valami nagy-nagy kegyelmi ajándékként mindig felemeli a lelkem, ez a nap pedig lehúzni akar mindig.   Ebben az évben korán volt húsvét. A Mera rádióban is korábban szerkesztettük az Antenna c. újságot és kedves igazgatóm arra kért, hogy én a megélt események tükrében arról írjak, hogy mit is gondolok a feltámadásról. Az én szívemben ez két ágon fut. Az egyik az Úr Jézus feltámadása és látogatása nálam, aminek eredményeként én is új életre támadtam. A másik vonulat mindaz a csoda, amit Isten tett az én gyermekemmel, akit 25 évesen vitt haza és ő is új életre támadt Jézus szerető ölelésében. Ezért ez a márciusi nap különös az én életemben. Megfigyeltem a családban, hogy erre a napra egyedül én emlékezem. Senki más. Sokszor meg sem mondom nekik, hogy ne okozzak fájdalmat, egyedül hordozom az emlékeket…de mégsem egészen egyedül.   Amikor most megírtam a kért cikket, hirtelen belém hasított, hogy ismét itt van ez a márciusi nap. Bár már eltelt 10 évforduló az események óta és minden napon egyre közelebb éreztem magamon az Úr végtelen szeretetét ez ügyben is, valahogy megint aggódni kezdtem azért, hogy majd milyen érzések vihara fog tombolni bennem - akkor. De Isten ismét gondoskodott rólam. Most a húsvét előtti vasárnap volt ez a nap. Szerettem volna mindenkinek elmondani, hogy milyen boldoggá tett az Úr azzal, hogy ő vigyáz a szívemre. De hogy is történt ez konkrétan?   Gyakran kérdezik tőlem a gyülekezetben, hogy -       Szia, Évi! Hogy vagy? Ilyenkor a legnagyobb őszinteséggel szoktam ezt válaszolni: -       Köszönöm, elhatároztam, hogy jól. Van aki bólogat erre és van aki rákérdez. Ilyenkor elmondom azt, amit teszek. Ha az én tapasztalatom, érzésem, vágyam vagy bármi más szemben áll Isten igéjével, akkor én elhatározom, hogy inkább abban bízom és nem magamban. Így nagy gyakorisággal urrá is tudok lenni a félelmeimen, a rossz gondolataimon, a fájdalmaimon, az elvárásaimon, a várt és be nem teljesedett kívánságokon… Most, amikor hirtelen ráébredtem ennek a napnak a közelségére, tudatosan készültem arra, hogy nem maradok védtelen és nem engedem meg a Sátánnak, hogy kibabráljon velem. Ezért céltudatosan építettem fel a szívem körül azt a várat, melynek fala Isten igazságaiból állt. Mégpedig az elhunytakkal kapcsolatos igazságokból. Mert mi történt? Ami rendszeresen elém türemkedett az mindig a holt test megtalálása volt, az utolsó szó és nézés, ahogy Öcsikémet láttam, aztán a fájdalmak sora…   De én ezt nem akartam látni! Mert ez nagyon lehúz és mert nem ez a lényeg. A lényeg az, amit Isten mond. Ezért elhatároztam, hogy inkább azokat idézem fel magamban és azokat táplálom a szívemben, hogy jól megerősödjenek a jelzett napon induló támadásra. A módszerem nagyon egyszerű volt. Beleképzeltem magam azokba a képekbe, melyet Jézusról, a győztes hadvezérról tudtam. Tudtam azt, hogy ő diadalmasan vonul és mögötte vannak a legyőzöttek. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ott haladnak  vele harcoló, győztes katonái. És ott láttam Öcsikét. Rajta nem volt már bilincs és nem volt leigázva. Ő nem szomorúan tekingetett jobbra és balra, várva a szomorú véget. Ő nem az örök halálra menetelt, hanem boldogan ujjonva ünnepelte  a győztes hadvezért és így saját megváltott létét is. Aztán eszembe jutott a fehér ruha és a pálmaág is. Tudom, hogy ő már az Úrnál van. Fehér ruhában, melyet már itt a földön megmosott az Úr. És a győztesnek pálmaágat lenget. Kinek? Annak, aki őt a világon a legjobban szereti és annak, aki az Ő királya. Gyengéd és mégis erős. Irgalmas és mégis kemény. Kegyelmes és mégis tud nemet mondani. És dicsőíti azt, aki meghalt helyette az ő bűnei miatt, hogy ő élhessen örökké. Aztán látom magam előtt azt a pillanatot is, amikor éppen miatta volt örömünnep a mennyben. A kis ember miatt, aki itt lakott Pesten a kilencedik kerület egyik lakásában. De ez a lélek megtért kevéssel a halála előtt és így hatalmas öröm volt fenn a mennyben miatta. Ezért őt már mint ismerőst fogadták. Neki már be írva a neve az Élet könyvébe. Ő már nem megy ítéletre, mert Jézus már elszenvedte ezt helyette. Ő már a boldogságra ment, örök szerelme, Jézus mellé. Aztán eszembe jutott, hogy egy ennél nagyobb fogadáson is részt veszünk majd, a Bárány mennyegzőjén. Azon a mennyei lakomán, melyet Isten rendez az övéinek, azon a bizonyos napon. Ilyenkor el is mosolyodok, mert eszembe jut a legjobb barátja, Ricsi, akit itt hagyott még az Úr a földön. De szerettük volna, ha ő is a mennybe jut. Ezért imádkozom érte és gyakran arra gondolok, hogyan fognak ők ketten ott fenn örvendeni egymásnak. Egy lócán ülve, egy pint bor mellett huncutkodva… Hogy ő visszajön-e az Úr mögött lovagolva fehér paripán, majd azon a napon… ezt nem tudom… de jó rá gondolni mégis, hogy ő már az Úr harcosa. Ez nem újdonság nekem, hiszen már itt a földön is az volt. Aztán eszembe jut Jézus szava, miszerint a gazda úgy döntött, hogy a munkába az utolsó órán beálltak is annyi bért kapnak, mint a hajnal óta fáradozók. Neki „csak” 80 ilyen napja volt és az Úr mégis a teljes bért fizeti neki. Aztán azt is tudom, hogy ott a mennyben majd örökké együtt leszünk. Hát mi ez, ha nem ok az örömre. Együtt örökre. Talán, talán… nem tudom… de talán ő is elém jön majd azon az órán… hát ez is egy nagy remény!   És gyönyörűséggel tölt el, hogy sok részem lehetett a megtérésében, Isten kegyelméből. Hát ez is csodás örömforrás megint. Boldog vagyok, hogy úgy beszélhetek róla a mai napig, mint aki Él. Nem itt velem, a látható világban, de él és él a láthatatlan szívemben is. Él és boldog. Hát akkor miért kéne nekem szomorkodnom?   Még sok gondolatot adott nekem az Úr vele kapcsolatban és most, ezen az estén mindet felidézetem, amit csak tudtam. De az egyik legfontosabb tényező mégis az lett ezen a napon, amit Isten a szívembe irt nemrég. Mégpedig azt a tényt, hogy aki őt itt a földi életében megérintette, abba mindig erő szállt át Jézusból. Ezt pedig maga Jézus is érezte, hiszen tudjuk a kérdéseiből. Ehhez párosult az az ígérete Jézusnak, hogy el nem hagy és el nem távozik tőlem, velem van minden napon a világ végezetéig.   Nappal általában semmi baj nincs. De amint leszáll a sötétség / milyen különös párhuzam / én úgy érzem, hogy megindul egy véresen kemény harc a szívemért. Én ezért az óráért küzdök már sokkal korábbról. Én ezt az órát akarom megnyerni Jézussal! Ezen az esten olyan erőt éreztem, amit teljesen betakart engem. Fogtam Jézus kezét. És az erő állandóan ott lakozott a szívemben. Azt nem mondom, hogy nem voltak pillanatnyi megrezdülések, de olyankor még erősebben szorítottam magamhoz az Úr kegyelmes kezét. És lám, egyetlen fájdalom sem tudott hatalmat venni a szívemen. Én tudtam, hogy egy anyának ez fájdalmas dolog, de én mégsem akartam ezt. Én Isten szemszögét akartam! De nagyon!!! Én arra akartam ráállni és nem tétlen várni a támadást! És sikerült. Azon az esten olyan békésen aludtam el, mint egy baba. És nem is emlékszem, hogy álmodtam volna, ami ismét nagy kegyelem. Pihenten ébredtem és boldogan. Nem győztem hálát adni mindezért az én Istenemnek. Lám-lám, Ő sose beszél a levegőbe.   Azt mondta, hogy sziklavár lesz az Ő igazsága az életünkben és bizony az lett. Azt mondta, hogy keressétek először az Isten országát és a többi megadatik néktek. És meglett. Azt is mondta, hogy semmiért se aggódjatok, hanem kéréseiteket imádságban tárjátok az Úr elé. És meglett.   Ó mennyire igaz a bemerítő igém: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején Én megszabadítalak és te dicsőítesz engem.”   Köszönöm, hogy dicsőíthetlek, Atyám.   Igaz szeretettel: Salyámosy Éva 2008-03-18     Vissza az oldal tetejére     A lúzer hívők?   Nemrég ismertem meg egy olyan hivő házaspárt, akik rövid idő alatt példaképek lettek a szememben. Úgy éreztem, hogy talán nincs is semmi, amiben nemet mondanának az Úr útjain. Hűséges Isten szeretők és gyermekeiket is ebben a hitben nevelik. Csak csodáltam nyitott és kedves szívüket. Mindig biztonságban éreztem magamat mellettük és boldog voltam, ha találkoztunk.   Talán éppen ez a tiszta hivő élet késztette a gyermekeket néhány meggondolatlan, de lassan már szokásjoggá növekedő, igencsak huncutnak és tréfásnak vélt mondatra. A napnál is világosabb, hogy apu és anyu nem a világ szokásai szerint intézik ügyeiket, hanem Jézus tanítása szerint. Ezzel a magatartásukkal elég gyakran lettek mások céltáblái. Gyunyolták őket, kinevették és bolondnak tartották, pont úgy, ahogy Jézus megmondta nekik.   De ők mégsem titokban, nem rejtetten, nem szégyellve járják az Úr útját, hanem hittel és boldog odaszánással. Ők pontosan tudják, hogy az élet megítélése nem záródik le a kortársak nevetgélésével…   A gyerekek pedig mindezt látják. Látják ezt és látják a világ szokásrendjét is. Szemük előtt zajlanak olyan esetek, amikor a csalók, a gazemberek, a paráznák, az Isten útját nevetve megkerülők győzedelmeskednek, gazdagodnak és úgy tűnik, hogy nekik jutott az élet könnyebb oldala. Nincs lelkiismert-furdalásuk, nincs erkölcsi tabujuk és nincs felelősségérzetük se mások iránt. Ellenben van pénzük, kocsijuk, drága cuccaik, nyaralni mennek, szórakoznak, vidámak és gondtalanok…   … és mindez a gyermek lelkében egyenlőre feldolgozhatatlan ellentmondást szül! Ezeket nem ritkán belső gyötrelemben élik meg, amiből kifelé semmit sem mutatnak, mert szégyenlik azt. És ebben a belső harcban az ember sokszor támadja éppen azt, akit a legjobban szeret, igy nem lehetetlen, hogy ők is többször kimondják a szülőkre, hogy bizony ők az életben lúzerek. A lúzer itt szerintük élhetetlent jelent, hátratett személyt, olyat, aki a gyarapodásban mindig mások után kullog valami furcsa meggondolás miatt. Nem pattan rá igazán a lehetőségekre, az élet kínálta gyarapodásra, ha az nem tiszta a szemükben. Szerintük a lúzer az, aki sose lesz nyertes, mondhatni, örök vesztes.   Amikor már többször hallottam ezt a szülőktől nagyon rádobbant erre a szívem, mert ez nagyon komoly probléma. Úgy éreztem fájdalmuk a fájdalmam és gondjuk a gondom lett. Főleg, ha az egyik gyermek állandóan gyunyolódik úgy, hogy nagy L betűt mutatva a homlokára, a szülőket minősíti. Felvetődött a gondolat bennem, hogy miként is tudnék nekik segíteni és az Úr elé vittem a gondomat. Azt forgattam a szívemben, hogy vajon mit jelent ez és vajon hogyan lehet ezektől a dolgoktól megszabadulni és hogy mit lehet mondani azoknak a gyerekeknek, okosan és bölcsen, akik közben rendszeresen imaházba járnak.   Az első gondolatom az volt, hogy a Sátán is mindig a leggyengébb ponton támad. És ezek a gyerekek lettek, mert ők még nem tudják felmérni azt, hogy amit tesznek vagy mondanak annak milyen következményeik vannak. Ezért védeni kell őket és minél hamarabb kimenteni ebből a helyzetből. Az is igaz, hogy ha a gonosz támadni akar egy ilyen komoly hivő családot, akkor valakit rávesz arra, hogy ajtót nyisson neki, és ez is gyakran valamelyik gyerek. Félrevezeti őt, a hamisságot jópofiságnak álcázva kihasználja a szívét. Mert mi is történik a szellemvilágban egy-egy ilyen alkalommal? Ha a gyermek azt mondja, hogy a szülő lúzer, akkor azt állítja, hogy nem az a Jézus a király és mindenható uralkodó a mindenségben, akinek apa és anya átadta az életét. Azt is hirdeti, hogy Jézus nem mond igazat, amikor ezt az utat jelöli meg az üdvösség egyetlen lehetőségének, félrevezeti a követőit. Ezzel, tudatlanul is a Sátán királyságát hirdeti a gyermek. A sátáni istentiszteletek része ugyanis az ilyen kijelentések ismételgetése és annak fennen hirdetése, hogy mindenben a gonosznak van igaza.  De ezzel még nincs vége a hatásmehanizmusnak. Minél többször hirdeti a gonosz hatalmát, annál több szállal kötheti magához lelkét a gonoszság atyja. Minél többször teszi kezét a homlokára a nagy L betűt formázva, annál többször vési be az elméjébe ezt a gondolatot. Ez pedig azt is jelentheti, hogy a démonvilág betette lábát a szíve ajtajába. Kérdés, hogy beengedi-e vagy sem. Igen, tudjuk, a  leggyengébb láncszem a gyermek, akit a leghamarabb be lehet csapni. Ezért nagyon fontos, hogy elmondjuk nekik a teljes valóságot tetteiről, annak lehetséges indítékáról és következményeiről. Hitem szerint egyetlen gyermek sem akar a gonosz szövetségese, sőt leuraltja lenni. Ha őszintén megmondjuk neki, hogy mit kell tudnia, hiszem, hogy soha többé nem tesz ilyet, sőt futva menekül a hasonló dolgok elől is. Azt is hiszem, hogy nem szabad letámadni, de komolyan kell venni minden jelet, mert a sátáni erők is komolyan veszik. Hallottam már sok tanúságtevést, amikor emberek arról beszéltek, hogy játékból, brahiból, unatkozásból, csak a társaság kedvéért, de semmi esetre sem komolyan vettek részt okkult eseményeken. Aztán ezek később elragadták őket akaratuk ellenére. Ha nincs Jézus kegyelme az örök halál részesei.   Mi tudjuk azt és igen hálásak vagyunk érte az Úrnak, hogy a gyermekeink megszenteltek Isten előtt az őt mélységesen szerető szülők miatt. Azt is tudjuk, hogy maga a Teremtő Isten vigyáz rájuk, de bizony nekik is meg kell érteni, hogy van sok veszélyes játék lelki vonalon is, amibe tilos belemenni. Mert a lelki szakadékok sokszor veszélyesebbek mint a hegyen látható bármelyik meredély.   Igaz szeretettel: Salyámosy Éva 2008. június 21.     Vissza az oldal tetejére   Csöpi, a szeretet professzora   Eltemettük és akkor értettem meg igazán, hogy ki is volt ő. 15 éve ismertem meg, amikor a gyülekezetbe kerültem és szinte az elsők között volt, aki odajött hozzám. Felnézett rám az összes 150 centijével. Kezét a kezemre tette és különösen kedves hangsúlyaával mondott szavai elárulták, hogy  máris a szívébe fogadott. Sokszor meghívott  népes családi asztalához ahol nagy vigasságban találgattuk még azt is, hogy vajon az Úr milyen társat szán majd nekem. Mindig örömmel mentem hozzá, mert nagyon szerettem ott lenni. Csodáltam a kis asszony erejét és vitalitását. Három saját gyermeke mellé örökbe fogadtak egy kislányt is. Tudom, hogy ebben a párjának is döntő szava volt, de azt is tudjuk, hogy a család mindennapos gondja mégis az édesanya vállát nyomja. Különösen megszerettem az egyik fiát, Imit, akihez testvéri lelki kötődéssel kapcsolódtam. Ő ma már komoly lelkipásztor és családapa. A másik fiúért, a lányokért és a férjéért imatársakat keresett. Én is csatlakoztam. Hihetetlen nagy boldogság volt aztán, amikor több mint egy évtized után egy gyülekezeti csendes napon előállt a férj és elmondta megtérését. Jóval túl a 70-en. Nem győztünk csodálkozni és hálát adni Istennek. Majdnem úgy voltunk vele, mint amikor a testvérek Péterért könyörögnek, aki a börtönben van. Kiszabadult, eljött,  aztán be se engedték, mert nem hitték el, hogy igaz lehet amit hallottak. Mi is így  csodálkoztunk, de beengedtük őt és körbe ujjongtuk. Tudom, a mennyben nagyobb vigasság van egyetlen bűnös megtérésén, de ez nekünk is nagyon jól esett. Ő is ott állt a nyitott sírnál és nem győztem csodálni benne Krisztus bizonyosságát. Megtört arccal nézett felesége teste után, de valami még volt a vonásai között. Egy nagy fokú biztonság. Tudom hová mész, tudom mi vár rád… Olyan átható tekintettel nézett a sírgödörbe, mintha látni akarta volna azt, ami azon túl van. És hiszem, hogy a szíve látta is! Mennyire más ezeknek az embereknek a gyászuk, a reménység fényes sugarán át, mint azoknak az embereknek, akik úgy gondolnak szeretteikre, mint aki megsemmisülve tűnt el a semmibe. Ez a tudat is Isten nagy kegyelme gyermekei felé. Ő még a gyász fájdalmát is tompítani tudja.   Amikor egy ideig nem voltam asztala vendége, akkor is mindig odajött hozzám. Vékony kis hangjával csendesen megkért arra, hogy imádkozzak értük ezért vagy azért, aztán… bátorítóan rám hunyorgott egy kicsit, mintha ezt mondaná:          - …nem kell erről többet beszélnünk,  mi tudjuk miről van szó…   Finomakat főzött. Volt amit eltanultam tőle, mert nemcsak egyszerű volt, költségkímélő, hanem nagyon finom is. Ő nem ehetett cukrot, de olyan kedves megadással hordozta ezt a korlátját, hogy amikor előjött a téma nekem majdnem természetesnek tűnt az állapota.  Boldog voltam, ha vihettem neki valami cukormentes desszertete. Jól kezelte a betegségét, mint olyan sok más dolgot is, ami csak most, a temetése utáni szeretetvendégségen lett világos előttem.   Elgondolkodtam, hogy Kovács Géza lp testvérünk miért is Énók példáját hozta fel vele kapcsolatban amikor a ravatalon búcsúztatta. Elvitte őt az Úr. Csak úgy az egyik pillanatról a másikra. Mindig azt hitték, hogy a férj megy el előbb. Ő beteges volt, de Csöpi nem. Énók, aki az Istennel járt… Ez volt Csöpi életének is a jellemzője és azt hiszem ennél szebb, hálásabb és igazabb mondat soha nem hangozhat el egy földi emberről. De miért, miért nem, én Dorkászról beszéltem volna, akinek halála után az asszonyok sírva mutogatták azt a sok ruhaneműt, amit ő varrt nekik szeretetéből, szükségeikbe  belesimulva.   Nekem is szükségem volt egy ilyen testvérre. Sokan azt gondolják, hogy a gyülekezet fényeseivel kell barátkozni: na az igen, mellettük én is vagyok valaki! Én azt gondolom, hogy ő a kis emberek nagy fényessége volt, aki mellett az ember egyszer csak azt érezte, hogy ő semmi és senki. Hogy miért? Mert amikor így utólag róla beszélgettünk, akkor lett igazán világos előttem egy gondolat. -          Neki nem volt komoly iskolai végzettsége. Nem volt főiskolája és egyeteme sem. Se kis, se nagy doktorátusa. Nem végzett teológiát és mégis a krisztusi szeretet professzora lett. Nemcsak asztala volt nyitott a vendégek előtt, nemcsak hívogatott, ő is ment. Látogatni. A gyülekezet kismamáihoz. És most tudtam meg, hogy szerény jövedelméből mindig hátrahagyott valamennyit titokban, csendesen, hogy jó lesz az a váratlan kiadásokra. Hatvan éves volt, amikor én megismertem és még mindig házakhoz járt dolgozni, hogy a családnak több legyen. Minden fillérért megküzdött. Azért is, amit odaadott, örömmel, szívvel és a másik helyzetének átélésével. Ő is négy babát tartott a kezében. Tudta mit jelent a családban a gyermek.   A  házicsoport tagjai mindig arról beszéltek, hogy milyen egyszerűen és milyen nagyszerűen tudott szeretni. Fürge volt mint a gyík. Hol itt, hol ott volt látható. És nagyon szorgalmasan élte az életét. Otthon is, a mások érdekében is. Ő mindig ott volt, ha takarítani kellett az imaházat vagy valami nem felemelő feladat volt. Ezért példa is volt előttem. Az egyik testvérünk ezt mondta róla: -          Még a vak is örült, amikor ő arra járt. Ekkor sírtam el először magamat:          - …vajon rólam mit mondanak majd… A koporsónál ezt énekeltük, az ő kérésére:          - Kapok-e csillagos ragyogó koronát? Ama szép honba fent, odaát. Amikor lelkem a mennybe száll kapok-e ragyogó csillagos koronát odaát…   Kulcsár Tibor lelkipásztorunk a 73. zsoltárt idézte: - … én mindig veled leszek, mert te fogod jobb kezemet. …Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem örökké! Aztán elmondta, hogy fia vallomása szerint Csöpi így búcsúzott: - … és amikor a mentősök már vagy másfél órája küzdöttek az életéért, akkor még egyszer felnézett, mosolygott és búcsút intett szeretteinek. Aztán elment. Úgy gondolom, ő már akkor látta színről színre Jézus Krisztus kitárt karját, amiben ő célba ért és belesimulhatott egy örökkévalóságra …és bizonyára tudta már biztosan, hogy a koronája is el van készítve neki. A ragyogó, csillogó korona, melynek ékkövei azok a hitből, Isten iránti szerelemből fakadó tettek, melyeket itt a földön oly nagyon egyszerűen tett.   Boldogan hallgattam a szót:          - Nem, nem ő volt tökéletes, hanem Istene az, aki az üdvösségbe vezette őt. Engedtessék meg nekem egy személyes vallomás is. Én azon a vasárnapon köszöntem el a gyülekezetemtől másfél évtized után. Nagyon vágytam arra, hogy a szokásos úrvacsora utáni közös ebéden még együtt lehessek testvéreimmel, de ez nem adatott meg, mert beköszöntött a nyári szünet. Egy cseppet bánatos voltam e miatt. Aztán rájöttem, hogy Csöpi még most is szolgált felém, hiszen két nappal a búcsúm előtt ismét együtt volt a gyülekezet az ebédlőben, amikor róla emlékeztünk. Ezt is megköszöntem Istennek.   Ki volt Ő? Egy kicsi törékeny asszonyka, akinek még a nevét se tudtam. Anna volt, de csak így hívta őt mindenki: Csöpi. Egy biztos pont volt az életemben a szeretete. Most hogy elment, boldog vagyok, hogy szent hittel gondolhatok az Ő hazatérésére de hiányzik is. Olyan furcsák vagyunk mi emberek olykor. Az igazi nagy értékeket sokszor csak akkor becsüljük meg, amikor már nincs köztünk. Mi olyan gyakran simulnánk azokhoz, akik a társadalomban és a gyülekezetben is komoly szerepet töltenek be. Aztán az utolsó pillanat után de sokszor döbbenünk rá, hogy Istennek mennyire más az értékítélete.   Ő mindent a szereteten át vizsgál. Mert ha szeretet nincs benned, semmi se vagy – mondja Urunk. Isten nagyra becsüli azokat akik gyermeki egyszerű hittel élik meg Jézus közösségét. Őt ismerve igaz volt az ige: - És monda: Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába. A ki azért megalázza magát, mint ez a kis gyermek, az a nagyobb a mennyeknek országában. /Mát. 18. 3/   Bizonyára küzdött ő is hibákkal, kísértésekkel és csüggedéssel. De mindezt átragyogta a szeretete, mert ez az legfontosabb: ami örökre megmarad.   Csak megköszönni tudom az Úrnak, hogy ismerhettem és szerethettem őt és hogy megértettem: komoly példa áll előttem, amit nem is olyan  könnyű követni…professzori szinten.   Igaz szeretettel: Salyámosy Éva 2008-07-09   Vissza az oldal tetejére     A néma szemtanúk most már ugranának…   Temetésen vagyok. Csöpit búcsúztatjuk, gyülekezetünk egyszerű kis tagját, akiről kiderült, így a hazaköltözése után, hogy ő nem volt más közöttünk mint a szeretet nagyszerű professzora. Ilyen a búcsúztatása is. A lelkipásztor Énokot idézi, akit annyira szeretett az Úr, hogy magához ragadta. Ilyen volt Csöpi élete is. Az Úrral járt és ennél többet nem is kellett tennie ezen a földön. Szól az ige mindarról, ami odaát van. A némák honába  zengett az Igazság. Igazság? Ezt onnan tudunk biztosan, hogy Urunk és Istenünk ezt elmondta nekünk prófétái és Jézus Krisztus által. Ma is hangzik a beszéd arról, ami a síron túl van, ami ott vár ránk. Ránk, minden egyes emberre kivétel nélkül. Ha elhiszi valaki, ha nem. Hangzik a tanúságtevők szava mindarról, ami az utolsó betűig igaz és Ámen.   Különös gondolat lep meg. Hányan és hányan állunk itt, akik egész életünkkel azt mondjuk, hogy ez a szó a világ igazi valósága és semmi más. De vannak itt olyanok is, akik még nem nyitották meg a szívüket, vagy útközben bezárták Jézus Krisztus felé. Mint ahogy az ige is mondja. Szóródik az ige tiszta magja. Van ahol kemény sziklás szívekre kerül. Nincs befogadó készség. Van ahol egy kis földrétegre kerül és amint jönnek a próbák, rögtön kiég a hit csirája. Aztán előfordul, hogy tüskés talajra kerül, ahol az élet gondjai megfojtják… de akkor boldog igazán a mag, ha termő talajra hullik, ahol 30-60-10- szoros termést is hozhat.   Elgyötört családtagok állnak itt úgy, hogy hallják az igét, de nem akarják meghallani. Pedig tudják és látják, hogy édesanyjuk életében ez volt minden fényesség alapja és kicsúcsosodása. Egész életükben élvezték édesanyjukon át ezt a tiszta krisztusi szeretet, amit ez a kis asszony hittel elfogadott, megtanult, gyakorolt a nap mint nap és ebben lubickoltak egész életükben. Nem ez a kis asszony volt az, hanem a nagy szeretete.  Most itt állnak és talán nem is tudják igazán mi hiányzik jobban. Anyjuk személye vagy a szeretete, amit megtapasztaltak benne. Pedig de jó lenne tisztázni ezt magukban. Mert mindkettő visszakapható! Édesanyjukkal bizton találkozhatnak a mennyek honában, ha majd földi életük után megállnak az Úr ítélő trónja előtt… és életük méltónak bizonyul  Jézus Krisztushoz. Akkor vele maradnak és egyben édesanyjukkal is egy örökkévalóságon át. De már itt a földön pótolható a szeretete, melyet nem vitt el magával, mint vékonyka romlandó testét. Ez a szeretet nem az övé volt. Ez a szeretet, melyet úgy megszoktak már, az Üdvözítő Messiás szeretete volt, anyjukon át, mely elérhető már most, ebben a pillanatban is itt, a földön. Ezt a szeretetet nem kell hiányolniuk édesanyjuk után sem egyetlen pillanatra sem, mert ő nem a szeretet volt maga, hanem az Úr által egy gondosan csiszolt gyémántkő, mely hűen adta vissza a Megváltó szeretetének tiszta ragyogását. Mert a szeretet forrása ma is buzog feléjük. Aki maga a szeretet, az most is kitárja karját feléjük, hiszen a megtört nádszálat ő nem tiporja el és a bűnbánó lelkeknek vigasztalást akar adni. És senki más nincs aki így gondolkodna rólunk. Tudjuk, hogy a gyász a bűn következménye, de azt is tudjuk, hogy ebből is lehet felfelé nézni. És akkor máris másként látunk mindent! Nem botlik bele a lábunk a kinyitott sir rögeibe, nem álmodjuk azt démoni éjszakákon hogy mi is beleszédülünk a sírgödör sűrű fekete mélységébe… Nem! Aki felfelé tud nézni az a minden bajt széppé tenni tudó boldogságot, Jézus Krisztust látja. Mint István, akit éppen halálra köveztek, de felfelé nézett és látta Urát és Teremtőjét a trónján. Az örök életet színről színre. Sírva-zokogva kiáltottam fel a menny Urához, hogy könyörüljön ezeken a jelenlévő, de elutasító lelkeken. Hogy gyógyítsa meg kemény szívüket, hogy a friss szántás fogadja be az igét, hogy gyógyítsa meg a fülüket, hogy halljanak, és néma szájukat, hogy végre felzenghessen rajta az Úr dicsérete!!!   A konokul  összeszorított néma szájak! A soha meg nem hajló büszke, merev térdek. A minden krisztusit gúnyosan kacagva elutasító kemény szívek… Ó, hányan és hányan fekszenek ma itt a sírok mélyén közülük, akik naponta többször is hallják az igét, a színtiszta, de megvetett valóságot arról a világról, melyből ők már soha nem jöhetnek vissza. Melyről azt gondolták büszke együgyűséggel, hogy az csak mese, gyereknek való butaság, sőt bolondság beszéde, semmi más. A gyengék és tudatlanok vigasza. A lealázhatók és kihasználhatók gyámola. Úgy gondoltak Isten szavára, hogy annál már a sajátjuk is többet ér! Úgy gondoltak Isten bölcsességére, hogy az Ő saját tudományuk az igazi! Úgy gondoltak a mennyei tiszta szóra, hogy hazudik itt mindenki… mert nem indultak el a hit kemény útján legalább kipróbálni és megtapasztalni az igazságot.   Ó, azok a néma szájak! Némák maradnak a sírban örökre. Ó azok a merev térdek, sose melegszenek már fel a gödörben. És elutasító jéggé vált kemény szívek… már nem tudja felforrósítani őket a bűnbánat perzselő  könnye… De ma már mindegyik tudja, hogy a néma száj keményen összeszorított konoksága ellenére is vallania kell majd  Isten dicsőségét. A merev térd roppanva hajlik majd meg Krisztus nagysága előtt és a kemény kőszív darabokra reped, örök kárhozatra megy  a Teremtő trónja elől   Ó, ha ma lenne még egyetlen pillanat vagy csak a pillanat tört része is, amikor visszajöhetnének azok, akik egykor keménykedtek, de ma már mindent tudnak, egyetlen dolgot tennének csak: megragadnák az örök élet váltórúdját és azzal futnának tovább. Futnának a cél felé! Semmi más nem lenne fontos a számukra, csak ez! Mert a hit a legfontosabb dolog a világon! Nem futnának pénz és üzlet után, kit érdekelne a múló gazdagság. Nem törődnének a testi szerelemmel, a vigassággal, az evéssel és ivással, a test érzékisége már nem fontos! Nem érdekelne senkit, hogy milyen palotában lakna, lenne-e hatalma vagy sem, elismert volna-e vagy sem…semmi és senki nem volna olyan fontos mint megragadni a hitet… még egy utolsó utáni pillanatban… De ez már nem lehetséges!!! Senkinek se!!! Ez az életük tragédiája!!! … és már nem tudják odakiáltani se senkinek a temetőben, hogy:          - Ember vigyázz!!! Vigyázz milyen útra lépsz!!! Ne a sötét sírgödröt válaszd, hanem a fénylően tündöklő örök életet!!! Válaszd Jézus Krisztust! És senki mást!!!   … mert itt a földi életben még vár a kegyelem. Még van lehetőség elfogadni Isten irgalmát… amíg nem késő, amíg nem jár le a kegyelmi idő az élők számára is.   Ó, hová lett már a szív keménysége, gőgje és rátartisága. Ó, hová lett a konokság, a magabiztosság és a „mindent én tudok jól” biztonsága. Elenyészett már mindegyik a testtel együtt a földben.   Tennék, jönnének, mondanák már a néma szemtanúk!!! - de már nem tehetik, mert mindennek rendelt ideje van… ahogy az Úr ezt is világosan megmondta nekünk. Ó, milyen boldogan odaadnának mindent amit itt a földön szereztek csak egy megváltó pillanatért. De már nem lehet! Használjuk ki a rendelkezésre álló időt úgy, hogy jussanak eszünkbe ezek a néma szemtanúk, akik ma már boldogan pattannának az Úr dicsőítésére… de már nem lehet… bőven volt idejük, de már lejárt!   Bárcsak azzal töltenénk az időnket itt a földön, hogy a mennybe ragyogó életet élünk. Akkor tetteink tiszta fénye drágaköveket fog teremni a koronánkra, melyet majd örökké a fejünkön hordunk. De aminek nincs ragyogása, aminek a fénye nem ér fel a mennybe, azt ott nem is tudják összegyűjteni…   …hangzik az Ige és csak rajtunk múlik, hogy kapunk-e csillagos, ragyogó koronát… odaát.   Igaz szeretettel: Salyámosy Éva 2008-07-09   Vissza az oldal tetejére     A sírgödör fájdalma     Temetés. Csak állok és nézek És kit kísérek Tudom, Istenhez tért.   Felzeng a Szó, Mit az Úr mondott nekünk A mennyei honról. Igaz mindenestül.   Hallják a néma tanúk is Kik oly régen fekszenek. Holtukban már a hit eleven: Úgy Legyen!   Ha ma lenne egy jel, Mit korábban megvetettek, Pattannának lelkesen! De már lehetetlen…   Mit az életben kinevettek, Elutasítottak, megvetettek, Közömbösen félretettek, Mára legyőzte lényüket.   Egy szó csak: „Én vagyok!” Ma sírva-zokogva kérik, Hogy térdük meghajolhasson.   Temetés. Csak állok és nézek Hányan kísérnek hittel És hányan kényelmesen.   Süketek a némák Riadt sikolyára: Add át, add át Szívedet az Úrnak!   Süketek és vakok A holtak rimánkodására: Csak egy percet még Én mindent helyrehoznék!   De némák a szóra. Halott a halottal Nem beszél. De a szívem remeg: Uram!   Segíts!- Kinek Még mozog a lába, Helyén a füle és szíve, Hogy végre, végre veled élhessen!   Áldd meg a ma Búsan gyaloglókat, Hogy szívükben Ne legyenek holtak.   Mit számit e Földi lét! Oly rövid, de az okos útja Tehozzád röpít!   Egy út, melyen meghajolhat A térd És vallhatja a szív a száj: Jézus, Jézus, Jézus a király!   Salyámosy Éva 2008-07-09       A táncoló részeg fiú   Csütörtök este volt, éppen hazafelé tartottam az istentiszteletről. Tele volt a lelkem az Úr igéjével és boldog voltam, hogy Isten vendége lehettem megint, hogy tanított, hogy nevelt, hogy segít jobbnak lennem. Még be akartam térni az egyik üzletbe, hogy ásványvizet vegyek, mert vendégeket vártam vasárnap délutánra. Már kétszer is elfelejtettem amikor kijöttem az imaházból azt a pár flakkont megvenni. Ezért most szaporáztam a lépteim az üzlet felé, ami a megállónál volt. A fővárosban a nagykörúton a négyes és hatos villamosok szinte percenként követik egymást, így nem volt kétséges, hogy hamar hazaértek. Amint megálltam a villanyrendőr piros jelzésére furcsa show-műsorra lettem figyelmes. Egy 25 év körüli fiú részegnek tűnő dülöngéssel táncolt az úttest közepén. Felemelte a kezét és forgott maga körül mint egy dervis. Nevetgélt. Szép gyermek volt, jólöltözött. Sudár alkat és kedves arc. Aztán észlelete, hogy majdnem elesett és hirtelen mozdulattal elkapta a közelben lévő oszlopot. Én riadtan néztem hol jobbra, hol balra, hogy nem jön-e a villamos, mert ez a táncműsor még egy méterre se volt a villamos sínektől. Egyre jobban megrémültem. Jaj, csak nehogy baja essen. Féltettem őt és féltettem a villamosvezetőket is. De nem mehettem oda hozzá, mert a lámpa nem engedett. Amint toporogtam nagy türelmetlenül mellém állt és türelmesen várakozott egy hasonló korú fiatalember, hihetetlenül kigyúrt testtel, kopasz fejjel. Ránéztem és máris megszólítottam. -       Bocsánat, hogy megszólítalak, de ha zöld lesz a lámpa segítesz nekem azt a részeg fiatalembert áthozni ide a járdára? Itt talán kevesebb veszélynek van kitéve mint ahol most műsorozik. A férfi rám nézett és döbbent csodálkozás ült ki az arcára. A szeme ezt mondta:           - Közöm? – ami az ő nyelvjárásában azt jelenti, hogy semmi, de semmi köze nincs hozzá, hagyjam békén. De legnagyobb meglepetésemre mégse mondta ki ezt a szót, hanem hol a hangosan vigyorgó fiatalemberre nézett, hol rám, majd így szólt: -       Hát ha magának sikerül, segíthetek…   Egy pillanatra átfutott rajtam a gondolat, hogy képes az én nyugdíjas hátam mögé bújni egy ilyen szimpla ügyben? De nem volt sok időm, a lámpa zöld lett. Az egyensúlyát alig tartani tudó fiú rendületlenül kapaszkodott a sínnél lévő oszlopba és olykor-olykor megpördült körülötte. Úgy tűnt, hogy ő nagyon jól szórakozik ezen, de nekem fájt érte a szívem. Fájt látnom egy embert, aki a saját elhatározásából hajtotta a fejét a Sátán csapdájába. Gyorsan odaléptem hozzá, erőteljesen a hóna alá nyúltam határozottan, de igen kedvesen ezt mondtam neki: -       Gyere, most már zöld, átmegyünk. Ő pedig vidáman megköszönte és jött velem engedelmesen, mint egy ovodás. Amikor átértünk a másik oldalra, láttam, hogy az egyik kirakat előtt egy széles perem van. Odanavigáltam.          - Gyere ülj le ide, egy kicsit megpihenhetsz és nem lesz semmi bajod. Megint megköszönte, de nevetgélt. Tudtam, hogy leuralt állapotban van és szántam. Aztán iszkoltam át a következő zöld jelzésen, emlékeztem, hogy van még valami dolgom. A megállóban megláttam álldogálni azt a kigyúrt fiatalembert, akit korábban megkértem, hogy segítsen. Különös módon viselkedett. Olyan érzésem volt, hogy feszült figyelemmel követte a történteket, mégis, amikor meglátta, hogy közeledek feléje úgy tett, mint aki még soha az életében nem látott. Sürgős elfoglaltságaként lefelé nézett valamit. Nem siettem, de amikor mellé értem, rámosolyogtam, gyengéden megsimogattam iszonyú széles karját és csak ennyit mondtam. -       Látod milyen egyszerű dolog segíteni a másik embernek?! Rám nézett és én ilyen zavarban lévő szemeket ritkán láttam. Aztán továbbmentem és hazafelé indultam.   A metrón elméláztam a történteken. Vajon mi adott nekem bátorságot ehhez? Lehetett volna ellenséges mindkét férfi és akkor bizony bajban vagyok. Az is meglepett, hogy milyen kedvesen tudtam őket megszólítani. Egyszerűen, bár egyetlen pillanatig sem gondolkodtam azon, hogy majd mit mondok. A táncolónak ezt: Zöld van, gyere átmegyünk. Talán az édesanyjának lehetett ilyen bársonyos a hangja, hogy így elindult velem… csak az Úr tudja. Az az Úr, aki szavakat adott a számba ebben a helyzetben is és aki lelkemet a saját jelenlétével töltötte be ma is. Azzal a jelenléttel, mely az emberek mentését tartotta legfőbb feladatának a földön. Megköszöntem az Úrnak, hogy munkatársa lehettem. Az is megdöbbentett, hogy ezt a kidobó fiú külsejű embert milyen természetességgel akartam bevonni az akciómba és aztán milyen gyengéden mondtam el neki végül azt az egy mondatot. Talán szüksége volt rá Hiszem, hogy mindehhez Isten adott nekem erőt, sőt ő készítette elő ez a helyzetet, talán tanulságként. Ekkor már abban sem voltam biztos, hogy italtól részegedett meg az a fiú. Inkább kábítószerre tippeltem volna… és ezen a héten mindig azt harsogta a rádió, hogy nyolc fiatal halt meg hazánkban kábítószer túladagolás miatt…   Mit is mondott Jézus a farizeusoknak?          - Elmenvén pedig tanuljátok meg, mi az:  Irgalmasságot akarok… /Mát. 9.13/   Az ásványvizet persze megint elfelejtettem. -       Nem baj, - gondoltam, talán majd vasárnap megveszem hazafelé menet, feltéve, ha akkor is nem ad az Úr valami fontos elfoglaltságot nekem.   Igaz szeretettel: Salyámosy Éva 2008. augusztus 9.   Vissza az oldal tetejére   Csak földrajzi kérdés…   Nagyon sokan ismerik az igét, mely arra int minket, hogy ne hagyd el a gyülekezetet. Sokan úgy értelmezik, hogy e szerint csak abba a gyülekezetbe járhat mindenki élete végéig, ahová eddig. Én ezt másként értem. A gyülekezet Isten embereinek a közössége, melyben maga Jézus Krisztus a főpásztor. Ennek a gyülekezetnek van több telephelye, ha szabad ezt a kifejezést alkalmaznom. Ezen helyek között, talán sokszor mondhatnánk így: „munkahelyek között” a gyülekezeti tagok Isten indítására mozdulhatnak, költözhetnek. Én is így jártam.   Amikor megtértem több gyülekezetet is meglátogattam, hogy Isten vajon melyikbe fog helyezni engem. Édesanyám részéről a katolikus templomok jöttek számításba, ott voltam első áldozó és bérmálkozó. Édesapám gyakran vitt református istentiszteletre. Megfordultam ezeken a helyeken, égre figyelő szívvel, de nem volt nyugodalmam sehol. Még a nagyon híres Cseri Kálmán igehirdetéseken is voltam. Aztán ajánlotta valaki a Baptista gyülekezeteket. Én még csak nem is hallottam erről az egyházról, pedig akkor már elmúltam 40 éves. Több is volt a környékemen. A kispesti nagyon közel, a Nap utcai, az Ó utcai, a Wessi fél órán belül és az újpestibe is gyakran ellátogattam, ha szükséges volt, kényelmes út vitt oda.   De sehol sem nyugodott meg a szívem. Végül valaki a budafoki gyülekezetet ajánlotta. Amint az első alkalomról eljöttem, tudtam és éreztem, hogy ez lesz Isten akarata a számomra. Hogy miért?...arról fogalmam sem volt. De engedelmeskedtem. Így történt, hogy 15 éven át jártam oda úgy, hogy három járművel mentem, mely közül az egyik 20 percenként indult és kb. másfél óra volt az út és ennyi vissza. Szerettem oda járni és soha egyetlen utazási pillanat sem volt terhes a számomra. Ezt Isten végtelen nagy kegyelmének tartottam és meg is köszöntem gyakran.   Sokáig nem tudtam, miért kell oda járnom. Aztán, úgy 8-10 év után mintha megértettem volna az Úr szavát: -       Azért kellett oda járnod, hogy attól a lelkipásztortól tanuld meg a médiaképes igehirdetést. Nagyon meglepődtem. Mert teljesen igaz volt, ott volt az orrom előtt a megoldás, de sose gondoltam rá. Amikor én megtértem kevéssel ez után Isten a médiába helyezett engem és nagyon komoly hitéleti műsorokat bízott rám. Bizony, tanulni kellett. Nemcsak bibliai igazságokat, hanem azt a nyelvezetet és tisztaságot is, ahogy ezt másoknak át lehet adni. Az én lelkipásztorom Kulcsár Tibor a Mera rádió igazgatója is, így rövid időn belül oda is dolgozni kezdtem Isten dicsőségére. Már ott is többet tudhatok magam mögött mint egy évtizedet.   Amikor megértettem, hogy miért helyezett az Úr engem ebbe a gyülekezetbe, már szinte azt is tudtam, hogy egyszer eljön az idő, amikor majd tovább kell lépnem. Ezt olykor-olykor megkérdeztem mennyei Édesatyámtól, de a válasz mindig és egyértelműen „Nem” volt. Én sose sürgettem az ügyet, annak ellenére, hogy a távolság miatt sok gyülekezeti alkalmon nem tudtam részt venni, melyek nagyon hiányoztak nekem. Ilyen volt pl. a Biblia óra is. Hűségesen jártam házi csoportokba több helyre is. Vagy megszűntek, vagy olyan irányt vettek a szabadegyházak gondolkodása alapján, melyeket én nem bírtam és nem is akartam követni. Így többször is magamra maradtam.  Amikor már sokadszor kértem kitartóan megoldást erre az Úrtól, akkor egy nagyon kegyelmes lehetőséget kaptam.   Balatonföldváron egymás melletti szobában nyaraltam Hetényi Attila professzor testvérrel és kedves feleségével Piroska nénivel. Mennyei atyánk megengedte, hogy Attila bácsi lába megsérüljön és szinte egész héten feküdt. Látogattam. Beszélgettünk. Hálás voltam az ismeretségért, mert engem ilyen nagy tudású és ilyen megbízható hitű professzor még sose tanított. Ő a Wessibe tartozik és a Bibliaórát vezeti. Bár kértem, hogy boldogan járnék oda, szabad-e, nem kaptam még igenlő választ. Kevéssel ez után a Baptista világtalálkozón Debrecenben – szintén egy engedelmességi eset után – mint média szakember megismerkedtem több költőnkkel, köztük Bácsi Sándorral is, aki szintén ennek a Bibliatanulmányozó körnek a tagja. Nem részletezem. Kevéssel utána már én is ott ültem köztük állandóan. Ennek már lassan két éve. Megismertem és megszerettem befogadó szívüket és nagyon hálás voltam értük az Úrnak.   Egy napon, nem is olyan rég az ismét feltett kérdésemre az Úr igent mondott. -       Igen, itt az ideje, hogy másik munkahelyre menjél. Lejárt az ideje ott a tanulásnak és a személyes szolgálatodnak is vége Budafokon. Akkor arról beszélgettem egy testvéremmel, hogy biztosan jól értettem-e az Úr szavát  és csak úgy cél nélkül kinyitottam a Bibliámat. Itt nyílt ki:” Az új ország határai”. Ekkor nagyon megrendültem. Tudtam és éreztem hogy ez nekem szólt. Visszaigazolás volt. Aztán az is eszembe jutott, hogy múlik az idő. Nemrég ünnepeltük a 60. születésnapomat. Talán Úr könnyebbséget ad az utazás terén… Megértettem, de megint ugyanott álltam a gondjaimmal mint 15 évvel ezelőtt. Hová uram? Hová? Hol akarsz látni engem?   A kispesti és az újpesti gyülekezet között vacilláltam állandó ima között. Mindkét helyre – és persze még újpestre is – olyan nagy szeretettel hívtak és olyan gyakran, hogy azt hittem ezek között lesz a választott helyem.   Biblia csoportommal elmentünk néhány napra Balatonföldvárra a Bethesda üdülőnkbe a Biblia mellett elcsendesedni. Piroska néni nagyon aranyos volt velem mindig és ugyanígy mások is. Kiemelkedően Baranyai Irénke néni, aki már ismeretségünk első napján a szívébe zárt. -       Ide ülj mellém – mondta a Bibliaórán mosolygós szívvel és én azóta is ott ülök. Szeretetben és biztonságban.   Különös módon egy betegség támadott meg. A talpamban egy izomköteg úgy begyulladt, hogy alig bírtam járni. Gyógyszerek, hónapokig tartó fizikoterápia… Olykor-olykor kicsoszogtam budafokra. Aztán eljött egy nap, amikor úgy éreztem, hogy most délelőtt a Wessibe kell mennem. Nem tudom okát adni, hogy miért, egyszerűen ezt kellett tennem! Az istentisztelet  végén Hetényi Piroska néni átölelt és ezt kérdezte: -       Akkor te már ide fogsz járni? Szabadkozni akartam, hogy még nem tudom, mert Istenem az Úr még nem mondta meg, de… és ekkor egy nagyon tiszta és nagyon határozott gondolat költözött a szívembe. -       Figyeld meg, hogy mit mond. Az az én üzenetem! Mindez a másodperc tört része alatt játszódott le. Én visszafogtam a szabadkozásomat és örömmel telve ránéztem. Engedelmesen megkérdeztem. -       Miért mondtad most ezt Piroska néni? Ő átölelt. Rám nézett azokkal a kedves szerető, biztató szemeivel és nagyon egyszerűen csak ennyit mondott:          - Mert mi már olyan nagyon régen egyek vagyunk!   Ez volt az a mondat, amikor megértettem, hogy mi Isten akarata. Nem az, amikre én korábban gondoltam, amit emberi elmémmel valószínűsíteni tudtam volna. De nagyon hálás voltam az Úrnak, hogy ilyen egyértelműen megmondta az akaratát és hogy én ilyen tisztán megértettem Őt. Nem is vacakoltam az idővel. Varga Boldizsár lp volt az ügyvezető ott akkor. Odamentem és megkérdeztem, hogy befogadnának-e ha így értettem meg az Úr akaratát. Ő örömmel és kedvesen válaszolt. Aztán megtudtam a formaságokat is.   Felhivtam telefonon Kulcsár Tibor lp testvéremet, hogy szeretnék beszélni vele. Leültünk. -       Tibor, szeretnék elköszönni a gyülekezettől. Az Úr máshová helyezett – mondtam. Arra számítottam, hogy meglepődik, hiszen erről korábban soha nem esett szó köztünk. De nem! Úgy nézett rám, mint aki már várta ezeket a sorokat. Akkor egy kicsit elbizonytalanodtam, mert volt egyetlen egy személy, akivel erről beszéltem már nagy bizalommal és arra gondoltam, hogy talán ő mondta el. Rosszul esett egy pillanatra, mert azt hittem, majd én mondhatom el neki elsőként. Ugyanis a tisztelet és a rend is ezt követeli tőlem. De még végiggondolni se tudtam, amikor Tibor megszólalt: -       Amikor imádkoztam érted, hogy miért kéred ezt a beszélgetést, az Úr megmondta nekem. Már fel voltam készülve. Hittem neki. Aztán megkaptam az „elbocsátó szép üzenetemet” és következő vasárnap már vittem is a befogadó lp testvérnek.   Szerettem volna elköszönni a budafoki testvérektől, de az általam kért idő nem volt alkalmas. Aztán a következő hét sem. Végül azt kértem, engedjék meg, hogy az úrvacsorai alkalmon tegyem ezt meg. Arra gondoltam, hogy majd utána lesz a szokásos gyülekezeti ebéd és én közvetlenebbül is el tudok köszönni másoktól. De legnagyobb meglepetésemre, amire nem is gondoltam hirtelen – életbe lépett a nyári szünet és szép terveim elszálltak. De volt aki meglátta a szívem vágyát…   -       Milyen kár Uram, hogy egy ilyen kötetlen alkalommal nem tudunk találkozni… sóhajtottam fel, de azt mondtam, minden úgy jó, ahogy az Isten szervezi.   Sellyei Csöpi kedves testvérem volt a gyülekezetben. Sokszor voltam vendég az asztaluknál és nagyon szerettem őket, bensőséges viszony alakult ki köztem és a családja között. Most jött a hír, hogy vasárnap az Úrhoz költözött. Temetése pénteken lesz, utána búcsúztatás az imaházban. Ahogy szokás:  emlékezés, beszélgetések,  tea,  üdítő, sütemények, szendvicsek: szeretetvendégség. Én biztosan tudom, hogy Csöpi már a mennyei Édesatyánknál van, de megint könny szökik a szemembe, ha arra gondolok, hogy még most is szolgál felénk. Legalábbis felém. Ezen a pénteken valóra válik az a kívánságom, hogy egy kötetlen alkalommal köszönhessek el budafoki testvéreimtől. Ezt is köszönöm az Úrnak, nagyon.   Salyámosy Éva 2008-06-30   Vissza az oldal tetejére     Egy laptop-tartó kalandos története   A rádióban, ahol dolgozom, az egyik kollegának olyan munkája van, hogy sűrűn jár nemzetközi konferenciákra. Ilyenkor gyakran hoz nekünk kedves figyelmességgel olyan „madár látta dolgokat”,amiket ott szóró ajándékként osztanak: tollakat, csecsebecséket, ezt, azt. Nemrég olyan csodálatos fekete válltáskákat hozott, ami nemcsak kiváló laptop tartó volt, de ha az ember egy éjszakára elutazott valahová, akkor is kényelmesen és biztonságosan bepakolhatott a rekeszeibe ruhákat és élelmet is. Egyszerűen egy profi darab volt!   Nekem rögtön és nagyon megtetszett. Kaptam is belőle. Meg is köszöntem boldogan. Az igaz, hogy laptopom még nincs, de vágyom rá és készülök már fogadni az Úr ajándékát. Istent semmi se kötelezi arra, hogy a dolgokat földi bölcsesség szerinti sorrendben ajándékozza nekünk. Jogában áll előbb a tartót adni, aztán a belevalót, ha eljön az ideje. Ha akarja megteheti azt is, hogy előbb a gombokat adja és aztán a télikabátot. Aztán úgy adódott, hogy a lányomék pont akkor vettek egy ilyen kis vékony számítógépet és én kaptam még egy ilyen profi táskát. Aztán nálam maradt, mert nekik lett egy másik. Már csak egy kérdésem volt:          - Uram, akkor kinek szántad? De nem jött válasz. 15 éves keresztény élettel a hátam mögött és Isten útjainak, az Úr személyiségének folyamatos fürkészése nyomán már tudtam, hogy a válasz nem mindig érkezik azonnal. Ezért eltettem a szekrényembe ezt a kívánatos és igencsak luxus-minőségnek számító darabot és vártam.   Aztán eltelt másfél év. Egy alkalommal egy nagyon kedves fiatalember látogatott meg. Annak az ifjú hölgynek segitett valamit hazacipelni, aki akkor éppen két hetet nálam töltött. Kiderült, hogy nagy számítógép szakemberrel találkoztam. Rögtön megkérdeztem, hogy tud-e valami megoldást az éppen fennálló hardver problémámra. Ő készségesen leült és segitett, pedig már elmúlt este 10 óra is. Válaszolt a kérdéseimre is és én nagyon hálás voltam neki.   Végig azon gondolkodtam, hogy vajon mivel tudnám megköszönni készséges szívét és önfeláldozó fáradtságát. Tudtam, hogy már egy hete gyűri magát egy napi 12 órát igénylő tanfolyamon, mondhatni, hogy iszonyat melegben. Aztán egyszer csak eszembe jutott a laptop-tartó. - Ó, hát ez az! Na végre, megvan a gazdája! – gondoltam nagy vidáman és már szaladtam is a szekrényhez. Megsimogattam a türelmesen várakozó táskát és a szívem nagy örömével suttogtam: -       Meglátod, nemsokára lesz egy aranyos gazdád! Holnap már nála leszel! Aztán szépen becsomagoltam. Mit mondjak éppen volt otthon egy akkora, ajándékoknak való papírtáska, amibe ez a tartó éppen belefért. Amikor az igekártyák között keresgéltem, hogy mit is üzenjek neki éppen találtam egy nagyon ide illőt. Ráírtam a köszönetemet és másnap elküldtem neki.   Mint kiderült, már nagyon-nagyon vágyott egy ilyen táskára. Mondhatni azt is, hogy hivatali foglalkozása nyomán szüksége is volt rá. De azt is tudjuk, hogy a keresztény életben nem mindenki milliomos és az Úr sokszor nagyon különös módon juttat el gyermekeihez valamit, hogy szükségüket betöltse. Mert Isten gondoskodó jó Atyánk. Amire igazán szükségünk van, azt mindig megadja. Hol úgy, hogy pénzt ad a vásárlásra, hol pedig úgy, hogy az intézőinél letétbe helyez valamit addig, amíg el nem jön a kiutalás ideje. Aztán szól.   Hát most eljött az aktualitás… és hány és hány ember szeretetét használta fel az Úr ezen az úton. A kollegámét, aki gondolt ránk és hozta, cipelte az ajándékainkat. Aztán a másik kollegámét, aki ideadta az övét a lányomnak. Aztán használta a Teremtő az én hitemet és ráérzésemet, türelmemet és kitartásomat is. Mindezt a sok szeretetet: Istentől az emberig, ez a táska magán hordozza örökre. Új gazdája pakolhat bele bármit, egy dologgal már tele van: rengeteg sok szeretettel. De azt is megtapasztaltam már az Úrral való járással, hogy Isten nagyon sok ajándéka az Ő keskeny útján van letéve. Ha elindulok rajta, a szeretetet kézen fogva, akkor egy-egy állomásnál nagy-nagy csodák várnak. Ez a kedves fiatalember is elindult ezen az úton, amikor törékeny kis tanfolyamtársának segitett valamit célba juttatni. Szép magas termete van, de talán a mosolya és arca huncut kisugárzása még ennél is tökéletesebb. Rögtön a szivembe zártam őt. Mindezt a jó érzést csak növelte, amikor egyik este ismét rám köszöntött az ajtóban, hogy a megint renitenskedő számítógépem jó modorra tanítsa. Aztán még azzal is szolgált felém, hogy csodaszép hangján elénekelt nekem egy dicsőítést, amit szerettem volna megtanulni, de hát a kottaolvasás nem az én művészetem. Ekkor ismét rádobbant a szívem, hogy mekkora áldás a szép hang is, amivel az Urat lehet dicsőíteni. Neki gyönyörűt utalt ki az Úr, nekem mást. -       Nem baj!- gondoltam. Majd a mennyben, ahol minden tökéletes, nekem is ilyen szép hangom lesz! – és ezzel megnyugodtam.   Különös dolog ám az Úr útján járni! Nagyon sok dolog fordítva működik, mint ahogy mi ezt, itt, a földi életben megszoktuk. Ma nem divat valamiről hosszan és szeretettel gondoskodni. Ma egy-egy pillanat dönt el komoly, életbevágó dolgokat is. Ma nem divat örömmel adni. Ma az emberek inkább csak maguknak gyűjtenek. Ha most nincs szükségem valamire, nem baj, majd jó lesz később. De csakis nekem. Ma nem divat békességgel lenni valami felől. A nyugodt, békés szív ma gyanús: milyen hátsó gondolat lehet mögötte? Óvakodni kell tőle vagy nem? Csak vigyázni! Ma nem divat türelmesen kivárni Isten szavát. Ma az ember szava a döntő, az hogy Isten mit mond, az már akkor is másodlagos volt, amikor a jó és rossz tudásának fájáról szakítottunk. Ma nem divat szívesen és jó lélekkel továbbadni azt, amit az Úr nem nekem szánt. Ma enyém a keresetem, a pénztárcámon pedig ezer lakat van. Enyém az időm, a tehetségem… Ma nem divat hűséggel megőrizni valamit, hogy az tökéletes ajándék lehessen majd egyszer valaki másnak. Ma nem divat szelíden gondolni ember társunkra és nem divat önmagtartóztatni magunkat a világ erőszakosan felkínálkozó javaiban. Ó, galaták! Ti ezt már 2000 éve tudjátok… és mi? Vajon mi miért nem tudjuk ezt mindig hittel elfogadni!   De sajnos a gyümölcse izét is egyre kevesebben ismerik ma. Azt a hosszantartó boldog örömöt, azt a hihetetlen és mély, megmagyarázhatatlanul édes boldogságot, amit az tud adni, ha valamit megértünk Isten csodás tervéből és annak kegyelme révén részmunkásai lehetünk a Teremtőnek.  Szinte hihetetlen, hogy milyen csodás örömhullámok képesek elárasztani az ember lelkét, ha eszébe jut egy ilyen kis semmiség táska-ügy.   Mert nem is a táska, vagy bármi más tárgy a  fontos itt, hanem az az Isteni szeretet ami ilyenkor végtelen kegyelmével leereszkedik közénk!   Igaz szeretettel: Salyámosy Éva 2008-07-12   Vissza az oldal tetejére     Egy transzplantáció igaz története   Katival együtt jártunk gimnáziumba. Én koleszos voltam, ő ott lakott a városban. Hol bejáró volt, hol bentlakó. Minden napunk pont úgy telt, ahogy azt Szabó Magda leírta Abigél történetében. Kati és én jó barátnők voltunk. Kitartottunk egymás mellett. Én a tananyagra tanítottam őt, ő pedig az életre engem. Érettségi után hamar férjhez ment. Az első találkozóknál mindig azzal az érzéssel váltam el tőle, hogy a házasságában nem csiszolódtak még össze egészen. Aztán eltelt több évtized. Ritkábban találkoztunk, de a szívemben mélyen ott lakott, állandó lakhellyel. Már gyermekkorában baj volt a veséjével és e miatt sokszor vigyáznia kellett. Amit mi megtehettünk vadócan és nevetve, az neki sokszor tiltott volt. Tudtam, hogy van ez a a betegsége, de különösen nem érintett meg, mert nem csinált belőle ügyet. Most nyáron ismét érettségi találkozónk volt. Az iskola fővárosi gimnáziumában gyűltünk össze és én megdöbbenve figyeltem fel arra, hogy Kati milyen hősiesen viseli még mindig, egyre növekvő betegségét. Dialízist kellett csinálnia 6 óránként, hogy életben maradjon. Fogalmam se volt, hogy mi az, ezért megkértem, engedje meg, hogy vele maradjak és nézhessem. -       Jól van Évikém, de vedd fel ezt a maszkot és menj a terem másik végébe! – mondta. Ő is egy maszkot tett maga elé és elkezdődött a gyógyító folyamat. Mindenféle orvosi eszközöket vett elő, fehérbe öltözött, kikésztette a folyadékot és megindult az éltető nedv beáramlása a testébe. Lenyűgözve néztem. Valószínűleg igen együgyű képet vághattam, mert magyarázni kezdett, de bevallom, nem sokat értettem belőle. Csak néztem átszellemülten a zacskót és a nyitott testet, ahogy áramlik belé az élet: 6 óránként. Ez annyira megérintett, hogy szólni is alig bírtam. Közben Kati elmesélte, hogy várhatóan már nem sokáig lesz ez így, jobbra fordulnak a dolgok. Eddig hiába várt vesére, nem kapott. De ha családtag tud adni, akkor az persze mindent felgyorsít.  Most a testvérét kivizsgálták és megállapították, hogy az ő veséje tökéletesen megfelel neki. Két-három hónap múlva lesz a műtét. Nagyon boldog volt és igazán hálás a nővérének, aki ekkora áldozatot vállalt érte.   Egész télen gondoltam rá és többször is telefonáltam, hogy mi történt vele, de nem értem el. Aztán egy szép tavaszi napon rátalált a hívásom. Hat hete volt a műtét és sikerült. De nem a nővére veséjét kapta, mert az utolsó vizsgálatok egyikénél kiderült valami komoly összeférhetetlenség és ez leblokkolta a folyamatot. -       Akkor mégis, honnan van a vese? Kaptál a listán? -       Nem – felelte elcsukló hangon – a férjem adta ide az egyik veséjét. Abban a pillanatban eszembe jutottak a sok évtizeddel ezelőtti házastársi gondok és nem győztem hálát adni Istennek, hogy a hármas kötés mekkora csodát tud tenni az ember életében. Aztán Kati elmondta, hogy most mind a ketten lábadoznak. Ő különösen pilledt még, mert le kellett gyengíteni az immunrendszerét a műtéthez. Aztán kap egy marék gyógyszert a kilökődés, a fertőzés ellen és az erősödés reményében. -       Pár hét és mindketten jobban leszünk!- lelkesedett a telefonban gyenge kis hangján-. Aztán tudod ennem is kell, lefogytam nagyon. Legalább 5 kiló kéne még. Na, ekkor gondoltam arra, hogy nagy kár, hogy a súlyunkból nem lehet  ripsz-ropsz transzplantálni, mert én aztán biztos, hogy  versengenék ezért a lehetőségért.   Nemrég Cseri Kálmán református lelkész igehirdetését hallgattam arról, hogy mit csinál ebben a korszakban Jézus a mennyben… és ismét eszembe jutott az én kis barátnőm és a transzplantáció. Micsoda áldozat az, ha valaki egy fontos szervét odaadja a másiknak, szeretetből. Hallottam már máj- és szem transzplantációról is, de engem legjobban mindig a szívdonor hat meg. Ugyanis ahhoz, hogy valaki a szívét tudja adni a másiknak, ahhoz neki meg kell halnia.   …mint Jézusnak. Mert én is ilyen félholtan éltem mint Kati. Nekem is szükségem volt egy transzplantációra, de én egy új szívre vártam, pedig sokáig nem is tudtam, hogy milyen beteg vagyok. Éppen úgy, mint Kati. És jött valaki, aki jól diagnosztizálta a bajomat és mivel nem volt más lehetőség, ő halt meg értem. Azért, hogy az ő szíve az én létemet életben tartsa. Három napig volt a sírban miattam… és aztán feltámadt. Most a mennyek országában él és sok elfoglaltsága mellett gondja van arra, hogy minden pillanatban figyelje kettőnk szívének állapotát és segítsen, ha kell. És milyen gyakran kell…!!! Most örök hajlékot készít nekem, ha majd szól a hívó hang, legyen otthonom nála. Én pedig – ha életemnek vége lesz – viszem haza az új szívemet. Hozzá. Megállok előtte immár szemtől szembe és remélem elég lesz csak egymásra néznünk végtelen nagy boldogsággal - mint akiknek már oly régen egy szívük van!   Köszönöm Úr Jézus, hogy ez lehetővé vált. Köszönöm, hogy az új szívemet táplálod is kenyereddel és boroddal, igéddel és szereteteddel egészen addig, amíg találkozunk és aztán mindig együtt maradunk  az örök élet boldogságában.   Igaz szeretettel: Salyámosy Éva 2008-05-19     Vissza az oldal tetejére   … és mitől lett jobb nekünk?   János evangélista így rögzíti Jézus szavait: - … én az igazat mondom néktek: Jobb néktek, hogy én elmenjek: mert ha el nem megyek, nem jő el hozzátok a Vigasztaló: ha pedig elmegyek, elküldöm azt ti hozzátok. Máskor így fogalmazott Jézus: - én pedig kérni fogom az Atyát, és másik Pártfogót ad nektek, hogy veletek legyen mindörökké. Miután Jézus teljes istensége mellett teljes ember is volt, nem tudott testben mindenütt, egyszerre, mindenkinél ott lenni. Ezért mondta, ha ő elmegy, elküldi a Lelkét hozzánk. Ő lesz a szószóló és az imádkozó az érdekünkben, a kenet és pecsét az életünkön, ő lesz bennünk a fiúság, a bölcsesség, az értelem lelke… mindnyájunk mellett mindenkor, amíg csak élünk.   Ismerem az Igének sok ígéretét: Veletek leszek minden nap a világ végééig… fogom a kezed és el nem engedem… szárnyaimmal betakarlak téged… és ezekért mindig is hálás voltam az Úrnak, mert tapasztalatból tudtam, hogy igaz, de most valahogy egy új érzés kezdett bennem kibontakozni.   Talán két éve történt, hogy az Úr komolyan megszólított, amiből ezt értettem meg: - Valami  újat akar velem kezdeni… - Nagy dolgok vannak kibontakozóban. Én semmi konkrétumot nem tudtam, de a szívem, a lelkem megsejthetett valami többet, mert ha erre gondoltam, mindig parttalan öröm részese lettem. Úgy vágytam ennek a kibontakozására, mint egy ifjú szerelmes a nászindulóra. De volt egy kérése is az Úrnak. Vegyem elő a Bibliát és tanulmányozzam magam. De egy újfajta módon! Jézus életének időrendi sorrendjében. Először meglepődtem. Aztán azt hittem, hogy megy ez nekem, semmiség. Leültem szépen és megpróbáltam sorba rakni az eseményeket. Mit mondjak…? Aztán nálam okosabbakat kérdeztem… aztán jártam a könyvesboltokat… végül ráakadtam a szakirodalomra. No, ez már megvolt. De kellett még hozzá az akarat is: leülni egyedül. Nem volt könnyű! Bizony nem.  Arra gondoltam, hogy vajon hogyan fogok én ebben előre jutni, amikor még egy nyúlfarknyi teológiai végzettségem sincs. Csak egy valamit nem vettem figyelembe butuska fejjel: Hogy van egy tanulótársam! Igaz, neki sincs diplomája a teológiai végzettségéről, de nem is kell, mert Ő maga a Teológia!- Ő saját maga az Ige! Hát elkezdtem. Hittel. Elkezdtem egyszer, aztán nekifeküdtem megint és valahogy nem úgy nyílt meg az ige, ahogy szerettem volna. Elbátortalanodtam és a kedvem is elszállt. -       Mégse megy ez nekem…- gondoltam. Nagyon nehéz volt! Aztán kis idő után ismét nekiültem. Kértem Isten Szent Lelkét, hogy áldja meg az engedelmességem és segítsen. Ilyenkor mindig Máriának éreztem magam, akinek lehetősége adódott arra, hogy Jézus lábainál tanuljon és ez nagy bátorítás volt a számomra. Fogtam egy füzetet – mert erre volt késztetésem – és leírtam mindazt, amire a tanulás közben gondoltam. Hozzákerestem  igemagyarázatokat, de magam is erősen tűnődtem az olvasott részeken, forgattam a szívemben. Alapelveim voltak. Olyanok amelyeket nem másoktól tanultam, hanem hittem, hogy Jézus ismerete vezetett el ide. Az egyik az volt, hogy nem kell agyonkomplikálni az igét, nyolcvanhat hátsó gondolatot keresni, mert Jézusnak nem az volt vele a célja, hogy senki se értse, hanem éppen az, hogy mindenki. A második gondolat úgy ülepedett le a szívemben, hogy bocsánat, hát nem magam csinálom az egészet: kérhetek segítséget. Mert aki olyat kér, amire Jézus Áment tud mondani, az megkapja időben. Én azt kértem, hogy az ige lényegét értsem meg. A harmadik az volt, hogy ha ez a feltétele annak, hogy az a bizonyos új dolog az életemben kibontakozzék, akkor legyen meg az Úr akarata! A füzetemben aztán különös dolgok jelentek meg. Először kis felkiáltó jelek: - Hú, ez nagyon fontos! Na, ez a lényeg! Ó, végre, már értem! Aztán kis pöttyöket tettem egy-egy sor előtt, ami azt jelentette a számomra, hogy ezt én magam gondolom így, hitem szerint a Lélek inditására. De a legszebb jel a számomra mégis az az egyre gyakrabban előforduló keresztben irt ceruzás mondat lett, ami így hangzik egy-egy szövegtörzs előtt:          - Ezt Jézus magyarázta nekem így!!! Remélem mindenki érezte már azt a biztos érzést egy-egy bibliai gondolatról, hogy ezt úgy értette meg, hogy bárki bármit mond, őt ugyan el nem tántoríthatják innen. Nos, amikor ezek a bejegyzések jöttek, én mindig így éreztem és így vagyok vele most is. Hogy mondjak legalább egyet? Hát jó! Mondok kettőt! Ha valakinek ez már régen tudott dolog - elnézést kérek gyerekes ujjongásomért. Amikor az Aranyszabályt tanulmányoztam a Máté 7,12-ből sok mindent megértettem. Az ige így szól: - Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a törvény és ezt tanítják a próféták. Ilyen vezérgondolatokat írtam ide: - Ugyanazt kapod vissza, amit adsz. Boldog akarsz lenni? Tégy mást boldoggá! Nyomaszt a magány? Oszd meg más magányát! Szegénynek gondolod magad! Adakozz másoknak! Te határozod meg az életed minőségét és tartalmát!!!- pont azt kapod, amit te másnak adsz. Nem panaszkodni: cselekedni!  Az időrend is fontos: először adni, aztán azt kapod vissza. Ráadásul Jézus azt mondta, hogy ő szavatolja ennek a biztonságát, mert amit a legkisebbel is megtesszük, azt vele tesszük. Ő az, aki százszorosát adja vissza: jól megtaposva. Itt is rádöbbentem rá, hogy az ige nem tér vissza dolga végezetlenül: megcselekszi amit az Úr mondott. Ja, most már értem: tehát ezért jobb adni mint kapni! Ezért van az, hogy másokat magadnál fontosabbnak tarts! Mert ezt tette Jézus is. Hurrá! Értem!   A másik: tudom, emlékeztek arra a történetre is, amikor Jézus meggyógyítja  a Bethesda tónál a 38 éve beteg embert. Ide ezt írtam:          - Ez a férfi már belefáradhatott mindenbe. Hányszor és hányszor akart már meggyógyulni, de sose sikerült neki egyedül. Úgy tűnt, hogy magáért már semmit sem tud tenni ebben az életben, pedig sok-sok ideje semmi máson nem fáradozik, csak ezen! Ilyenek vagyunk mi is a világban Jézus nélkül. Szanaszét heverünk betegen és félholtan. Csak akkor van menekülésünk, ha Jézus odajön, lehajol hozzánk, megszólít, mi igent mondunk, ő kezét nyújtja és meggyógyít. Aztán felemel. Aztán ismét kérdés, hogy ezt ki hogy éli meg? Elmegy-e a hivatalosokhoz informálni őket vagy elmegy inkább a többi szerencsétlenhez, továbbadni a jó hírt… a reményt… hogy bizony van gyógyulás!!! Ez a tanulási folyamat még mindig tart nálam, de már vannak kibontakozóban lévő dolgok is az Úr ígéretéből. Kérlek benneteket, ha indít a Lélek imádkozzatok ti is ezért és értem.   … és most akkor jobb lett-e nekünk valóban Jézus mennybemenetele után, hogy elküldte Szent Lelkét? Én állítom, hogy igen!  Lényegesen jobb! A fentiekhez ezt fűzhetem hozzá igaz hittel és reménnyel a János 15, 26-ból: -       Mikor pedig eljő majd a Vigasztaló, a kit én küldök  néktek az Atyától, az igazságnak Lelke, a ki az Atyától származik, az tesz majd én rólam bizonyságot. És igaz! Mennyire igaz!!! Vele nemcsak a kegyelem, erő, szeretet, tanácsadás, hatalom,  szentség költözött be az életünkbe, de tanít is nap mint nap és biztosan elvezet minket a teljes igazságra: Jézusról tesz bizonyságot és vajon nem ez teszi-e igazán  boldoggá az életünket? Mert jobb a világosság szépséges ragyogásában élni mint, mint a félelmetes sötétség halálában.   Igaz szeretettel: Salyámosy Éva   Vissza az oldal tetejére   Ha Isten indít egy szóra…   Kedves Atyám végtelen szeretetének tartom azt a lehetőséget, hogy egy olyan hivő-körbe járhatok Biblia órára, akik szintén nagyon szeretik és tisztelik a Teremtő Istent. Az a szokás, hogy az éves tanulmányozandó anyagot felosztjuk és mindenki elvállalja egy-egy igeszakasz kifejtését, amit aztán megbeszélünk. Ezek csodálatos, de egy cseppet sem könnyű, de leginkább nem könnyelmű feladatok. Nemrég én voltam soron. Istenhez imádkozva gyűjtöttem gondolatokat a különböző Biblia-magyarázatokból, hogy összevessem azzal amit én megértettem. Véletlenül se akartam tévedni. Munkám során aztán azt vettem észre, hogy néhány olyan részlet kifejtésére is erős késztetésem volt, amiről én különben nem beszéltem volna. Talán azért nem, mert már sokszor kitárgyalt téma volt. Mivel ez az alkalom az évzáráshoz közel esett, az igeszakasz is egy bizonyos fokú összefoglalás és visszautalás volt, valamint a lelkemben sem csökkent a késztetés, mégis hajlottam arra, hogy a szivemen megnyugvó megoldást válasszam. Részletezzem amit kell.   Be kell vallanom, hogy szinte alig ismert izgalommal készültem erre az alkalomra. Hónapokkal előtte belefogtam a készülődésbe és amikor úgy gondoltam, hogy most rendben… odatettem az Úr elé.  Ismertem az intést, amit Jézus mondott, hogy nagyon nagy felelősség a tanítás… és izgultam azért is, mert több teológiát végzett testvér is jár abba a csoportba. Vezetőnk pedig egy olyan személy, akinek teológiai tudása messze földön híres és elismert.  Mit mondjak, szokásomtól eltérően a torkomban dobogott a szívem. Igyekeztem, hogy az előre pontosan leirt szövegtől ne térjek el. A hivatkozott igéket, melyek más fejezetekben voltak én korábban kigépeltem és kiosztottam a bibliaórán, kérve, hogy olvassák fel a társaim, amikor oda kerül a sor. Az üzenet egyik része az volt, hogy Jézus maga az Út, az Igazság és az Élet. No, ez volt az, amit csak felemlíteni akartam, de nem részletezni. De megtettem, mert így éreztem helyesnek, de nem tudtam, hogy miért lesz erre így szükség. Az egyik kapcsolódó ige János 14,26-ból így hangzott: „Ama vigasztaló pedig, a Szent Lélek, akit az én nevemben küld az Atya, mindenre megtanít majd titeket és eszetekbe juttatja mindazokat, amiket én mondtam nektek”. … aztán folytattam azt, amit leírtam.   A beszélgetés során az egyik testvérem, akire nagy tisztelettel nézek fel és mindig áhítattal hallgattam a hozzászólásait, most a vezetőnkkel beszélgetett. Elmondta, hogy mennyire megérintette az idézett ige a Szent Lélekkel kapcsolatban. Most csusszant le igazán a szívébe a felismerés, mit jelent az, hogy majd Ő tanít és főleg, hogy Ő eszünkbe juttat dolgokat. Ekkor az én szívem is jelzett, hogy pont ezt a részt nem akartam beletenni a szövegembe!- és lám itt van a magyarázat, hogy miért kellett!!! Ekkor ismét nagy hála és imádás öntötte el a lelkemet az Úr felé. Bár az általam összeállított anyagban voltak emberi hiányosságok és részismeretek, mégis felismerhettem benne az Úr vezetését.  Íme, itt volt egy testvérem, akiért mindez történt. Megköszöntem Istennek az engedelmes szívemet, mely csak és kizárólagosan az Ő kegyelmének ajándéka.   Eszembe jutottak korábbi eseteim is. Amikor pl. mint televíziós és rádiós szerkesztő, vagy mint újságíró dolgoztam. Sokszor kellett úgynevezett narrációs anyagot csinálnom. Ez azt jelentette, hogy én megírtam egy szöveget és azt felolvastam. Akkor is így indult minden. Elkértem az Úrtól a témát, kidolgozásához az Ő segítségére alapoztam és a végén odatettem elé a kész anyagot. Nézze meg, hogy így gondolta-e? Bizony többször előfordult, hogy egy-egy szón változtatni kellett. Amikor még csecsemő voltam ebben az ügyben gyakran megkérdeztem az Úrtól, hogy miért? Mindig azt a választ kaptam, hogy van egy-két személy -azok között akik most a tv vagy rádió előtt ülnek, vagy az én sajtóanyagomat olvassák- akihez Isten kifejezetten szólni akar. Hozzájuk pedig ezek a kicserélendő szavak jutnak el igazán, ezeket értik meg valójában. Mindig megtettem, amire az Úr indított és mindig hittem, hogy ez így van jól!. … és most… íme most itt volt az Úr azonnali visszaigazolása a számomra. Hitem megerősítése és gyakorlatom helyessége. -       Jól teszed, ha rám hallgatsz! Ez az egyedüli út!!! … és tudjátok mi a legérdekesebb az egészben?  Hozzám is történetesen ugyanaz az ige szólt, mely most visszaigazolást talált a testvérem szívében: „… a Szent Lélek pedig …mindenre megtanít majd titeket…”. -       mert Istenünk, az Úr vezet és irányit minket drága szent Lelke által. És ez így van jól!!! Egyedül így van jól!!!   Köszönöm Uram, hogy ez így lehet!   Igaz szeretettel: Salyámosy Éva 2008-06-07   Vissza az oldal tetejére   Hát hiányzott ez nekem?   Állok a zebránál és várom a zöld jelzést. Egy idős hölgy jön mellém és megszólít: -       Van már fél egy? -  Sajnos nem tudom - feleltem csendesen, s arra gondoltam, hogy mióta mobilom van nem hordok órát. Akár elő is vehetném, de mire megtörténik már át is megyünk. A másik oldalon pedig rögtön ott van egy óra. -       Na, szép válasz!- dörrent rám a nő és én meglepődtem. Aztán rámutattam az órára. -       Ott van egy óra, rögtön meglátjuk mennyi az idő. -       Én azt nem látom!- morgott felém a nő. -       Hát sajnos még én se…- vallottam be mert az óra számlapja szinte merőleges volt arra a helyre ahol álltam. Aztán váltott a piros jelzés és mi mindnyájan átmentünk a másik oldalra. Mellettem haladt a nő, de én nem vettem észre, hogy az órára pillantott volna. Ekkor arra gondoltam, hogy lehet, hogy még ebben a távolságban is rossz a látása, ezért kedvesen, de némi viszolygással  megérintettem a vállát: -       Tetszett látni, hogy mennyi az idő, vagy megmondhatom? Most már tudom. Az asszony  királynő fenségében vonult tovább mint aki se nem látja, se nem hallja méltatlan alattvalóját. Ekkor mellém ért egy másik gyalogos, aki értetlenül húzta fel a szemöldökét erre a rezzenéstelen vonulásra. Magam sem értem miért, de szövetségest láttam benne és kibuggyant belőlem: - Hát így legyen kedves az ember! A nő még mindig nem méltatott egyetlen pillantásra sem, de maga elé harsogva ezt mondta nekem erős, öblös hangon: - Takarodj! Elhűltem. Eszembe jutott a „Horgász a pácban” c. film ahol Luis de Funes azt hiszem így hívta a kutyáját. -       Gyere ide Takarodj!- mondta mindig viccesen. -  Hát én kutya vagyok? – ágált fel bennem a lélek. Én csak jót tettem. Szívemen hordoztam a kérését és amikor már módomban volt, figyelmes voltam felé. Hát ezt érdemli az ember? Hát ilyen a világ? Hát hiányzott ez nekem? Szinte akaratlanul is végignéztem a peckes derékkal, a felkapott fejjel fenségében vonuló nőt és akkor döbbentem meg igazán. Iszonyú rendetlen volt a külseje. Hosszú ősz haja igen ápolatlannak tűnt és a korpával vegyített hajszálak tömege takarta a vállát. Hirtelen azon gondolkodtam, hogyan is mertem megérinteni. A ruházata sem volt különb… és akkor egy gondolat suhant át rajtam: …belül még rendezetlenebb!   Mert milyen lelke lehet annak, aki így viselkedik? Ismét eszembe jutott, amit már sokszor átéltem hasonló helyzetben, hogy végül is nem én vagyok itt a szerencsétlen, hanem éppen ő. Uralja és fogva tartja egész belső lényét egy embergyűlölő jellemvonás, ami éppen hogy a gonoszra utal. A lányom ezt mondta rá: -       Tudod Anyu, rossz társaságba keveredett, saját magával… Igen. Én tovább tudok menni és számomra vége a találkozásnak, de ő sose szabadul magától, ettől a szörnyű viselkedésmódtól. Belegondoltam, hogy milyen leuralt, milyen sivár és sötét  lehet az élete… és szánni kezdtem. Milyen jó nekem, hogy ha ilyen támadás ér én máris rohanhatok jó Atyámhoz és a Vigasztalás lelke elsimítja bennem a fájdalmakat a rossz érzéseket, de ő? Ő hová mehet? … és ekkor megértettem valamit. Igenis hiányzott nekem ez a találkozás, mert ha nem találkozunk, akkor sose tudok imádkozni érte, akkor sose indul meg a szívem iránta… és talán nincs senki se, aki ezt megtenné érte. Így aztán ismét Jézusom trónja előtt voltam és kértem az ő megváltó kegyelmét erre az életre is. Kértem, teremtsen olyan helyzetet ennek a nőnek ami a szabadulását hozza. Adjon neki ehhez erőt és vágyat a szívébe, hogy ez megtörténhessen és adja meg az Úr, hogy majd nála, a mennyek országában ismét találkozhassunk. Alig telt el fél óra egy fiatalembert hallottam hangosan szitkozódni a körúti villamosmegállóban. Becsukódott előtte az ajtó. De ezen a vonalon az a jó, hogy két viszonylat is közlekedik és mivel világvárosban élünk és központi vonalon haladunk, szinte 1-2 percenként követik egymást a villamosok. De ez a szimpla tény meg sem érintette a szívét. Olyan szörnyű dolgokat kiabált, hogy szinte fájt nekem. Olyasmikkel vádolta a vezetőt, amik éppen róla derültek ki ezen pár perc alatt. Rajta is megesett a szívem, mert láttam leuraltságát, láttam mennyi rabbilincset hordoz és milyen hangosan hirdeti szolgai voltát. Imádkoztam érte is. Hiszem hogy Isten meghallgatta. Hát hiányzott ez nekem? - Kérdezhetjük egy-egy hasonló esetben… és már azt mondom: – Igen!- mert az Úr elkészíti nekünk a jócselekedeteket, amiben járnunk kell. Ha nem lenne így, bizony nagyon hiányozna nekünk… és bizony hiányzott nekik is, mert talán soha senki nem imádkozott még értük, soha senki nem vitte még  életüket a Fenséges Isten trónja elé…     Igaz szeretettel: Salyámosy Éva 2008-04-05   Vissza az oldal tetejére   Hogy okozhat egy dicsőítés szomorúságot Istennek?   Amikor nemrég hosszabb időt szántam arra, hogy Jézus csodáit tanulmányozzam, egy különös dologra figyelt fel a szívem. Sok-sok Isten-dicsőítés hangzott el a történetek végén és először mindig úgy éreztem, hogy ez az! Dicsőség Istennek! Aztán, amikor már sokadszor olvastam ugyanezt, valahogy  úgy éreztem, hogy mindez talán nem is okozott Istennek igazi örömet, hanem inkább mély fájdalmat. De hogy lehet ez? Miért gondolhattam ezt? Hát ha egy száj Istent dicsőíti az nem fenséges dolog? Bizonyára az, - gondoltam bele - de csak akkor, ha a szív is mögötte van és azt a szívet pedig olyan tartalom tölti meg, amely Isten előtt kedves.   Az egész Ó- és Újszövetség arról tesz tanúságot, hogy Isten nem nyugodott bele az ember bukásába. Mindent elkövetett, hogy teremtett gyermeke visszataláljon hozzá és ne kelljen bűnei miatt örök halálra jutnia. A Biblia összes könyvét egy mentő akció precízen  kidolgozott részleteinek lehet mondani. Ezért küldte el Isten az idők teljességében a Megváltót, saját fiát, Jézus Krisztust, hogy az ő helyettes halála által mi emberek megtisztulhassunk és élhessünk. János apostol különös fontosságúnak tartotta mindazokat a jeleket, melyekkel Isten bizonyította, hogy Jézus Krisztus nemcsak egy mester, próféta vagy ilyesmi, hanem maga is Isten és ő a megváltó, a Messiás. Jézus hűségesen figyel Istenre és mindig csak azt teszi amit az Atya megparancsol neki, de azt megteszi. Mi a célja azzal a három évvel, amíg az emberek között jár? Az, hogy tanítson és mielőtt a keresztre megy, felkészítse a szíveket arra, hogy személyében itt van a Messiás! Nem az, akit a nép vár, hanem az, akit a Teremtő Isten küldött. El is mondta, nem ő tesz tanúságot maga mellett, hanem éppen az Atya és éppen ezen jelek által is.   Lukács evangéliumát forgattam és a 2. fejezetben ezt olvastam Jézus születésekor: - A pásztorok pedig visszatértek, dicsőítve és magasztalva az Istent mindazért, amit pontosan úgy hallottak és láttak, ahogyan ő megüzente.   Azt gondolom, hogy ez a dicsőítés nagyon kedves volt Istennek, mert akkor még nem hangolta át a szíveket a Messiás személyére. De később már más volt a helyzet. Jézus világosan megmondta többször is, hogy senki nem mehet az Atyához, csakis ő általa, mert ő az út, az igazság és az élet. Mindazonáltal mégis azt olvassuk, hogy a jeleket látó emberek megmaradtak a régi Isten képnél, a régi útnál, a régi igazságnál és nem kívánták a felkínált életet. Nem fogadták el az új utat és nem Jézus személyén át akartak közeledni az Atyához. - Az 5. fejezetben Jézus meggyógyít egy bénát, mert az Úr lelke gyógyításra indította őt. Ez az a történet, amikor Kapernaumban megbontották a tetőt és lába elé eresztették a beteget. A történet így záródik: Ámulat fogta el mindnyájukat és dicsőítették az Istent, megteltek félelemmel és ezt mondták: Hihetetlen dolgokat láttunk ma. – de vajon csak ezt akarta az Isten? - A  7. fejezetben olvassuk a  Naini ifjú feltámasztását. A történet végén ismét ez áll: Félelem fogta el mindnyájukat, dicsőítették az Istent és ezt mondták: Nagy próféta támadt közöttünk és meglátogatta Isten az ő népét. - de vajon csak ezt akarta az Isten? - A 9. fejezetben egy megszállott fiút visz Jézus elé az apja, akit a tanítványok se tudtak meggyógyítani. Ekkor Jézus felkiált a sokaság előtt: Ó, hitetlen és elfajult nemzedék, meddig leszek még veletek és meddig szenvedlek még titeket? Jézus kiparancsolta a gyermekből a tisztátalan lelket és ekkor mindnyájan elámultak az Isten nagyságán. - de vajon csak ezt akarta az Isten? – és vajon csak erre gondolt a Messiás? - A 13. fejezetben a meggörnyedt asszonyt gyógyítja meg Jézus.  És mit olvasunk? …az egész sokaság örült mindazoknak a csodáknak, amelyeket ő vitt véghez. - de vajon csak ezt akarta az Isten? - A 18. fejezet egyik kiemelkedő jele a jerikói vak meggyógyítása. Ez az ember nem egyszerűen mesternek, vagy rabbinak szólítja Jézust, hanem a neki kijáró címen: Jézus, Dávid Fia…Itt is az áll, hogy ő és az egész nép  is dicsőítették Istent.   Különös módon úgy tűnik, hogy hiába járt és tanított Jézus a népe között, hiába telt el 33 esztendő. Hiába jelentette ki az Atya többször is, hogy Jézus az ő fia és reá hallgassanak. Hiába adott a Teremtő csodás jeleket a szívek meggyőzésére. Hiába szóltak a próféták, hiába kiáltotta a fülükbe a nagy utolsó ószövetségi próféta: Keresztelő János, hogy ő a király útkészítője és hogy maga Jézus a Dávidi Örök Király Izrael felett, az Isten Fia, mégsem nyíltak rá a szívek. Különös módon ugyanott tartott a nép mint a pásztorok, akik a születéskor Istent dicsőítve mentek haza. De ők miért is dicsőítették az Istent? Mert mindent ugyanúgy hallottak és láttak, ahogy azt Isten megüzente nekik. És a nép? Nem ugyanez az igazság van-e itt is? Mindent ugyanúgy láttak és hallottak, ahogy azt Isten kijelentette az ő szolgái a próféták által a Messiásról, csakhogy ők nem hittek.   Miért is gondolom azt, hogy Istennek az lett volna a kedves magasztalás, ha valahogy így hangzik:          - Dicsőítünk Istenünk, azért, hogy fiad által megjelentél közöttünk és elveszed szégyenünket. Köszönjük neked Jézust és köszönjük azt az irgalmat, amit ő hirdet nekünk, tőled.   Különös módon úgy tűnik, hogy vagy nem mozdultak a szívek Jézus irányába – a kőszívek nem is tudnak mozdulni - vagy pedig kifejezetten ellene voltak. Ezt tanúsítja a 6. fejezetben irt pár mondat is. Jézus meggyógyít szombaton a zsinagógában egy férfit, akinek sorvadt volt a jobb keze. Ekkor a hivatalosak megint összesúgnak: Azokat pedig esztelen indulat szállta meg, és arról beszéltek egymás között, hogy mit tegyenek Jézussal. Ez a „mit tegyenek” pedig pontosan azt jelenti, hogy hogyan is ölhetnék meg őt?  Kit? A Messiást? Ki a Messiás? Isten fia, akit maga Isten küldött a földre azért, hogy ha hiszünk benne, akkor ne kelljen meghalnunk bűneink miatt.   A fenti csodák zárómondataitól valamelyest különbözik a gadarai megszállott meggyógyítása utáni befejező rész. A  8. fejezetben Jézus így szól hozzá:  Térj haza és beszéld el mit tett veled az Isten. Ő pedig elment és hirdette az egész városban, hogy milyen nagy jót tett vele Jézus.   Úgy érzem, hogy ez már haladás volt. Hasonló örömmel olvastam a 17. fejezetben a tíz leprás meggyógyításának történetét. A végén sajnos csak egy tért vissza Jézushoz köszönettel. Ekkor Ő így szólt: Vajon nem tízen tisztultak-e meg, hol van a többi kilenc? Nem akadt más, aki visszatért volna hogy dicsőítse Istent, csak ez az idegen? Az pedig samáriai volt. Jézus így szólt hozzá: Kelj fel, menj el, hited megtartott téged.   Feltehetjük a kérdést, hogy milyen hit az, ami őt megtartotta? És feltehetjük a kérdést úgy is, hogy bocsánat, de ez a hit akkor most miben különbözik attól az Istenhittől, amit a Teremtő kér tőlünk?   Azt tudjuk, hogy Istennek az új szövetséggel új feltételei is vannak. Ő az utolsó időben a Fia által szól hozzánk. János így kezdi evangéliumát: - Az Ige volt az igazi világosság… ő jött el a világba… saját világába jött, és az övéi nem fogadták be őt. Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekei legyenek, mindazokat, akik hisznek az ő nevében… akik Istentől születtek.   Azon gondolkodtam, hogy vajon a mi szívünk tud-e fejlődni Istennek tetsző módon, vagy még mindig csak a tegnapi vagy tegnapelőtti szinten vagyunk, vagy csak a születési szinten…? Vajon észrevesszük-e nap mint nap a minket körülvevő jeleket? Amikor dicsőítjük Istent: azt és úgy tesszük-e ahogy az Istennek a legkedvesebb, vagy megengedjük a szívünknek, hogy csak úgy lapos szinten szálldogáljon a dicséret… és vajon ez dicséret-e? Vajon tényleg felszáll-e a mennyei trónushoz, vagy visszahull-e a vakolattal együtt? Vajon gondolkodtunk-e már azon, hogy valójában miben gyönyörködik az Isten? Segíts meg Uram, hogy minden dicséret hozzád szálljon és pont úgy, pont akkor, pont azzal a tartalommal, ami te előtted a legkedvesebb.   Róma 1,21 Mert bár az Istent megismerték, mindazáltal nem mint Istent dicsőítették őt, sem néki hálákat nem adtak; hanem az ő okoskodásaikban hiábavalókká lettek, és az ő balgatag szívök megsötétedett.   Igaz szeretettel: Salyámosy Éva 2008-03-13   Vissza az oldal tetejére   Húsvéti tolvajok   Már évek óta súlyos csalódást élek át amikor a médiában hallok a húsvét megünnepléséről. Azt már szinte megszoktam, hogy az ünnep csak a külsőségek körül forog. Az a téma, hogy ki milyen virágos ruhát vesz fel, milyen tojást fest, milyen a locsolás szokása, melyik a jó sonka és melyik nem, milyen morzsát kell felszedni még a földról is és elégetni a vallásos szokások szerint és melyiket nem… ilyenkor mindig azt érzem, hogy titkos húsvéti tolvajok járnak a szívem táján, akik mindent elkövetnek azért, hogy ellopják a húsvét valódi tartalmát. A farizeusokat is azért támadta Krisztus, mert csak a külsőség volt a fontos nekik, a szív belső indulata meg sem érintette őket. Ezért húsvét táján sokszor még be se kapcsolom a rádiómat. Inkább hallgatok igehirdetéseket, zenét vagy más valódi műsort.   Aztán vannak akik a kereszténység legszebb ünnepét összemossák egy-egy döbbenetes szellemű riportban minden más vallással. Azt állítják, hogy ott is a szeretet a központi tanítás és ott is  van lelki megújulás, sőt megvilágosodás is… csak azt felejtik el hozzátenni, hogy Krisztus csak egy van, aki mindnyájunk helyett meghalt a kereszten a bűneinkért és aztán feltámadt, hogy vele együtt mi is örök életet élhessünk … És azt is elfelejtik elmondani, hogy nem mindegy, hogy melyik vallási úton közelítünk Istenhez, mert csak egyetlen egy igaz út van: maga Jézus Krisztus, a többi a sűrűbe visz…ilyenkor mindig azt érzem, hogy titkos húsvéti tolvajok járnak  szivek táján, akik mindent elkövetnek azért, hogy ellopják a húsvét valódi tartalmát.     Sokszor hallom azt is, hogy a húsvét a nagy evés és ivás ünnepe. Régi magamra is visszagondolva ágaskodik fel bennem a kérdés, hogy milyen alapon tart valaki húsvéti munkaszünetet, ha közben elutasítja azt, amit ünnepelni kellene.  Az ilyen embernek ezek a napok nem ugyanolyanok mint a többi nap? Milyen alapon tart ünnepnapot a tagadó  ember… ilyenkor mindig azt érzem, hogy titkos húsvéti tolvajok járnak  szívek táján, akik mindent elkövetnek azért, hogy ellopják a húsvét valódi tartalmát.   De leginkább mégis azok a hírek fájnak nekem legjobban, amikor azt hallom, hogy úgymond „a lélek indítására” egyesek keresztre feszíttetik magukat, mások pedig a kereszthordozásban fényeskednek ezen az ünnepen. Nem tehetek róla, de nemcsak gusztustalan show műsornak érzem ezt az egészet, de minden négyzetcentiméteren az vág a húsomba, hogy ez Jézus folyamatos meggyalázása, mintha nekünk is valami részünk lehetne a megváltásban, mintha ezt mi is meg tudtuk volna csinálni! Kezdődött ez az egész meggyalázás akkor, amikor saját népe nem ismerte fel az Isten által küldött Messiást Jézusban, mert az ő Messiás képük már annyira ember formájú lett és annyira csak rövid távú emberi érdekeket szolgált volna, hogy teljesen eltorzult bennük a Megváltó valódi, isteni képe. Aztán jöttek a papok és a farizeusok és mindent elkövettek éveken át, hogy megöljék Jézust, még a hazugságok és hamis tanúk által is. Aztán jött a fogság és a pofon, ami Jézus Krisztusnak, az Isten fiának az arcán elcsattant, szidalmazva őt… aztán a verés, aztán az eleven húsba mártogatott töviskoszorú, aztán a keresztcipelés, a keresztre feszítés… és jött a dicsőséges a feltámadás: mindezek célja és beteljesítője.   És minden húsvétnál ma is, újra és újra jelen vannak akik ismét arcul csapják az Isten fiát, akik lealacsonyítják őt a kereszthordozás és a keresztre feszíttetés tényével. Ők szemérmetlenül azt hangsúlyozzák, hogy így emlékeznek Jézus válsághalálára. Ó, milyen botorság! Már megint azt csináljuk amit mi kitalálunk, amit mi sikeresnek látunk az istentiszteletünkben, amely külsőség a mi dicsőségünket szolgálja és bosszantja az Istent. Jézus megmondta, hogy hogyan emlékezzünk rá, az úrvacsorában, de egyetlen szóval sem említette, hogy „drága emberek, irány a szórakoztató ipar ezen az ünnepen, aki szeret engem mutassa ki azzal, hogy fesztiválozik”. Nem, ő ilyet soha nem mondott!!! … ilyenkor mindig azt érzem, hogy titkos húsvéti tolvajok járnak  szivek táján, akik mindent elkövetnek azért, hogy ellopják a húsvét valódi tartalmát.   Fájdalommal gondolok bele, hogy miként roppannának össze ezek a nagyhangú vásári ünneplők abba, ha Jézus keresztjét valóban vinniük kellett volna. Nem jóltápláltan és épp bőrrel csak pár kiló fát a vállukra véve tipegnek egy picit. Elrettenve gondolok bele, hogyan roppannának össze a másodperctört része alatt ezek a magukat egy rövid időre keresztre feszíttető emberek, ha valóban Jézus útján jártak volna. Feltehetjük a kérdést: ha ilyen csoda vitéz emberek vannak a földön, akkor hogyan lehet, hogy az Isten, aki a szíveket vizsgálja, azt mondja, nincs egy sem az emberiség sok ezer éves történelme során aki a megváltást el tudná végezni, mert bűnösök vagyunk mindnyájan. Vajon ezek a bohócmesterek mit szólnának, ha Jézus fájdalmának csak egy ezred százalékát rájuk engedné az Isten… vajon hogyan semmisülnének meg a lelki teher alatt, ha a föld lakóinak összes bűnéből – mely mind nyomta Krisztus vállát – az Úr csak egyetlen bűnös pillanat terhét rájuk engedné: a gyilkosokat, a pedofilokat, a tolvajokat, a hazugokat, a zsarolókat, a háborút csinálókat, a drogkereskedőket, a paráznákat, az Istenkáromlókat, a hamisan esküdőket, a kiskorúak megrontóit, a hamis tanúkat, a magamutogatókat… a föld történelmének csak egyetlen pillanatát… nem hiszem, hogy élve állnának fel onnan és azt sem hiszem, hogy a keresztnek akárcsak egy kis szálkáját is hordozni birnák. Fáj nekem ez a magamutogatás, ez a kiforgatása az ünnepnek, ez a megcsúfolása… hiszen hány és hány lélek tudna elindulni ezen az ünnepen is a Golgota felé, és amikor nyitott lelkükkel odafordulnak ezen műsorok felé, hát… gyorsan becsaphatják az ajtót az ilyen információk. … ilyenkor mindig azt érzem, hogy titkos húsvéti tolvajok járnak  szívek táján, akik mindent elkövetnek azért, hogy ellopják a húsvét valódi tartalmát.   Miért? Mert a gonosz nagyon erőteljesen jelen van ezen az ünnepen is. A gonosz nem megy el locsolkodni vagy ünnepi kalácsot sütni, mert mi ezt tesszük. Nála munkaszüneti nap sincs… ő ott van, ahol csak rombolni lehet! Egyszer azt tapasztaltam egy húsvéti istentiszteleten, hogy egy anyuka bejött a 8 év körüli kislányával, aki döbbenetes magánjeleneteket adott elő, miközben az édesanyja mindent elkövetett, hogy figyeljen a lelkipásztor szavaira. A kislány minden kérés és könyörgés ellenére hangoskodott, dobálta magát, bele-bele szólt a liturgiába. Hol azt harsogta, hogy neki ki kell menni, hol azt, hogy menjenek már haza, hol azt, hogy unatkozik… de nekem mégis a következő fájt legjobban. Amikor a feltámadás csodájáról szólt az igehirdetés, ő fennen ezt mondta: -       Blabla-blabla… Megdöbbentem. Ekkor értettem meg, hogy a kis lelket milyen komolyan le tudta uralni a gonosz. Már akkor is, amikor minden lélegzetvételével csak zavart… és a végén, amikor kimondatta vele, amit akart.   És most nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy a felnőtt lelkeket is ugyanígy tudja használni a gonosz, ha ajtó nyílik neki: a megfeszítés cirkuszi mulatságában vagy a kereszthordozásnak mondott különös vallási megnyilvánulásban, mert mindez azt sugallja, hogy az egész csak blabla, blabla.   Mert minden hazugsága a sátánnak Isten igazságára alapszik, hogy akit csak lehet meg tudjon téveszteni. Már az Édenben és Jézus megkísértésekor is ugyanezzel próbálkozott, de az Úr ismerte a módszerét és helyre tette keményen az ige valódi tartalmával. Mert mi is az igazság a kereszthordozással? Jézus valóban említette ezt. Lukács 9-ben így olvassuk:        -       Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét és kövessen engem. A 14. fejezetben pedig – ó, mennyire ismerte Jézus az emberi szívet – így szólt:          - Ha valaki nem hordozza a maga keresztjét…nem lehet az én tanítványom.    Igen, bőven elég minden embernek a saját keresztje… de az minden nap. Nemcsak évente egyszer, és akkor is a máséra ácsingózva… amit különben még megemelni se tudnánk.   Bárcsak felismernénk ennek a fontosságát is a feltámadás egyik ajándékaként.   Igaz szeretettel: Salyámosy Éva 2008-03-24     Vissza az oldal tetejére     A legjobb biztonsági öv (Isten hord karjain)   Nagyon szeretem ezt az igét és nagyon szeretem ezt az éneket is. Boldogan dudolászom, ha csak eszembe jut: -       Isten hord karjain, ne csüggedj el, jöjj… ismerd fel.   A minap autóbuszon utaztam és egy nagyon jó húsban lévő egyévest láttam, aki agyonhisztizte az utat. Kedves édesanyja és türelmes édesapja volt, de ő csak dobálta magát minden ok nélkül. Az anyuka már nem bírta féken tartani magzatját, mert az sokszor úgy megfeszítette magát, hogy majdnem kiesett az őt biztonságosan átölelő karokból. És az is kiderült, hogy a gyereknek még csak fogalma sem volt arról, hogy mit is akar voltaképpen, vagy egyáltalán miért küzd. Amikor az ülő anyuka öléből mindenképpen a padlóra mutogatott, akkor letették őt oda, hogy járjon egy kicsit, ha akar. De akkor már nem akart. Össze vissza dobálta a lábait és még csak véletlenül se állt volna rá, pedig korábban minden jel arra utalt, hogy járkálni akart. Rúgkapált és mérgelődött, de gondos  édesapja úgy fogta a kezét, hogy el ne essen és meg ne üsse magát buta viselkedésével. Aztán a babakocsi után nyúlkált. Nem érte el és akkor azért hisztizett. Anyukája arrébb húzódzkodott, hogy a kicsinek kartávolságba legyen a babakocsi, de amint elérte volna, már ez sem kellett. Kezdődött elölről a feszítgetés és önmaga dobálgatása. Hihetetlen csodálattal áldoztam ennek a törékeny  édesanyának, aki lehetetlenül viselkedő kis gyermekét minden erejével próbálta megmenteni attól, hogy arcra ne zuhanjon és meg ne üsse magát a veszélyeket fel nem ismerő hisztijében.   Aztán az apuka jött. Még a végállomáson álltunk a busszal és ő vette kezébe a gyermeket. Mindent elkövetett, hogy lecsitítsa vagy hogy elterelje a fiúcska figyelmét, de a kicsi számitásba se vette apuka erőlködését. Ha ölben volt, a földre vágyott. Ha lába érintette a talajt, akkor összerándult és a fenekével verte a padlót. Ha apuka a nyakába vette, akkor az anyuka felé kapaszkodott. Amikor anyuka kitárta felé a karjait, máris másfelé rúgta ki magát. Komolyan mondom, hogy most az apukát csodáltam, mert mindig úgy tudta biztonságosan átölelni lehetetlenül viselkedő kisfiát, hogy annak semmi baja nem lett a hosszú hiszti alatt sem. Aztán jött a nyugalom két pillanata, amikor etetés volt. Valami finomat kaphatott a kisfiú, mert majd lenyelte a kanalat is. Én nem is értettem, hogy lehet ilyen gyorsan eltüntetni a púpozott mennyiségű ételt a szájából, mert állandóan olyan volt, mint egy éhes kismadár. Mindig nyitva volt a csőre és mindig követelt. Na, vége volt a jóllétnek és a kicsi ismét folytatta amit elkezdett. Nekem már nem is a gyerek viselkedése tűnt fel, hanem a két szülő karja. Ahogy átölelték a minden jó szóra süket kicsikét, hogy baja ne essék  nagy önfejűségében.   Korábban, vasárnap gyerekbemutatás volt a gyülekezetben. A kicsi Fanny még csak pár hetes volt, amikor szülei elhozták őt, hogy hálatelt szívvel bemutassák őt Istennek. Áldást kérjtek a kicsike életére és saját magukra is, hogy Isten szerinti szülők lehessenek. Mivel a csepp babák még szeretik ha hason fekszenek az ölelő karokban… nos a lelkipásztor is ebben a formában vette át őt a szüleitől. A karjában tartotta a cseppnyi életet. A picike lélek és a  felnőtt férfi erős karja. Ismét átéreztem azt a gyengédséget, ahogy az Isten tart a karjain minket. Szinte olyan volt a látvány mint egy biztonsági öv a baba körül. Nem tudott volna úgy fordulni, úgy mozdulni, olyat tenni, amiből neki baja eshetett volna ebben az ölelésben.   … és bizony ilyenek vagyunk mi is Isten karjaiban. Talán mindnyájunk életében voltak már olyan szakaszok, amikor valaki hisztisen dobálta magát, amikor ő se tudta, hogy mit akar, de azt amit az apa, azt biztos, hogy nem… Hányszor és hányszor fordulhatott elő az életünkben, hogy akartunk, igenis nagyon akartunk valamit, de amikor megkaptuk volna, minden érdem nélkül, akkor már nem kellett. Már azért se kellett! Aztán amíg jóllaktunk, addig egy cseppet csendben voltunk, de aztán indult minden akaratosság, rúgkapálás és feszítés előlról… de az Isten karja óvott és védett minket. Pedig meg sem érdemeltük. És amikor elfogadtuk az Úr ölelését, amikor belesimultunk, mert tudtuk, hogy ott biztonságban vagyunk, hogy ott minket baj nem érhet, hogy ott mi szeretett gyermekek vagyunk, akkor is, az Úr karja úgy ölelt át, hogy minket baj ne érjen… mert különben bizony magatehetetlenek vagyunk még mindig.   Sokszor gondolok az igére. Mózes 5. könyvének1. fejezetében is ezt olvassuk: -       A pusztában is láttad, hogy úgy vitt téged Istened, az Úr, ahogyan fiát viszi az ember, az egész úton, amerre jártatok… A 89. zsoltárban igy szól az ígéret Dávid házához:          - Kezem állandóan vele lesz, karom erőssé teszi őt. A 91. zsoltár így szól azoknak, akik az Urat tartják menedéküknek:          - Tollaival betakar téged és szárnyai alatt oltalmat találsz…megparancsolta angyalainak, hogy vigyázzanak rád minden utadon, kézen fogva vezetnek téged hogy meg ne üsd a lábadat a kőben. És az Ézsaiás 40:11 igy szól: -       Mint pásztor úgy legelteti nyáját, karjára gyűjti a bárányokat, ölébe veszi őket, az anyajuhokat szeliden terelgeti. És amikor Jeruzsálem jövendő boldogságáról szól az Úr Ézsiáson keresztül, az így hangzik könyve végén: -       Bizony ezt mondja az Úr: Folyamként árasztom rá a békességet, mint megáradt patakot, a népek gazdagságát. Megszoptatnak, karjukon hordoznak és térdükön ringatnak benneteket.   … és mi kell ehhez, hogy mindez ígaz legyen a mi életünkben is? Csak hinni kell az Úr Jézusban és a többit mind megkapjuk ajándékba.   Igaz szeretettel: Salyámosy Éva 2008-03-24   Vissza az oldal tetejére   Amikor Isten Szentlelke szerkeszt   -köszönet és bátorítás mindenkinek, aki igét hirdet a Mera rádióban vagy bárhol a médiában -   …ha engedem. Mert meggyőződésem, hogy így van. Had mondjak el ezzel kapcsolatban néhány dolgot, dicsőítve ezzel is mennyei Édesat     1. A kiváltó rokon története   Nemrég a Mera rádióban így tettem tanúságot sok-sok ország hallgatói előtt: Kedves Hallgatóim, Nem bírom ki, hogy ne mondjam el: mit fedeztem fel közös ügyeinkben. Emlékeztek talán, beszámoltam arról a múlt nyáron, hogy mennyire a szívemen volt a vágy: indítsunk egy olyan sorozatot, melyben a biblia különböző korában érvényes családi, jogi, társadalmi és egyéb szokásokat ismerjük meg, mit háttér információt. Azért, hogy jobban megérthessük majd, hogy akkor mit jelentettek az elhangzott szavak és hogy ez által jobban megértsük a Szentírás mai üzenetét. És mi történt? A nyaralás alatt váratlanul találkoztam Hegyi András lelkipásztorral, teológia professzorral. Igaz az ige, hogy mindig a szív teljességéből szól a száj. Mindketten egy közös Biblia-tanulmányozás idejére vártunk és az eresz alatt ülve kis beszélgetésbe elegyedtünk. Egy kevés bevezető után rögtön arról kérdeztem, hogy szerinte hogyan juthatnék hozzá ehhez a háttér információ gyűjteményhez? Van-e erről megbízható könyv, hol lelhető fel…? Bandi bácsi elmosolyodott. Még most is magam előtt látom azt a végtelen kedves, de ugyanakkor huncut kis mosolyt, mely rögtön megjelent az arcán. Elmondta, hogy ő ezt is tanította és van egy hatalmas összeállítása erről, amit ő dolgozott ki. Tehát szabadon rendelkezhet felette. Szívesen ideadja- mondta. Alig telt el egy-két nap és megkaptam cd-n a  gyűjteményes anyagot. Hatalmas tárháza ez a tudásnak és volt rajta sok más hasznos tanítás is, évekre bőségesen elegendő. Mind felett rendelkezhettem. Most ebből tanulunk, mert megengedte azt is, hogy rádiós formában dolgozzam fel az anyagot. Aztán a minap éppen a havi Mera adásokba hallgattam bele az internetem és kiderült, hogy a Biblia magyarázatban pontosan Boáz történeténél tartunk, aki nem más, mint egy olyan kiváltó rokon, aki Jézus megváltó munkáját vetíti elénk. Ugye mennyire vonatkozik ez ránk, a mában is, akik a bűn rabságában éltünk és kiváltóra-megváltóra van szükségünk?! Arra a Jézus Krisztusra, aki testvérévé fogadott minket. És mi történt? A nélkül, hogy mi ezt az „Őszintén szólva” című műsorunkban tudtuk volna, éppen befejeztük a sógorházasság / fiútestvér / témáját, mint ide illő társadalmi és családi háttér információt. Ezzel a műsorok közötti szerkesztési móddal, amikre nekem rálátásom se volt, az Úr egyszerűen megoldotta, hogy aki a Boáz történetét is hallgatta, könnyebben megértse a kiváltó rokon lényegét. Elhiszitek, hogy mennyire csodálkoztam? Először csak meglepődtem. Aztán leültem és nagyon odafigyeltem, hogy tényleg igaz lehet-e amit felfedeztem. Hát igaz volt.  Aztán csak hallgattam, hallgattam és a szívem megtelt örvendezéssel. Azt mondtam magamban, majd hangosan, aztán az örömtől ujjongva, ott a szobában, hogy:  - Köszönöm, köszönöm, köszönöm Uram! Dicsőség neked! Áldalak és köszönöm, hogy még erre is gondod van!!! Hogy most is tanújelét adtad, hogy Te vagy a mi igazi főszerkesztőnk! Te vagy az, akinek  mindig van ideje és szeretete ahhoz, hogy megnézd majd a javítások után jóváhagyd a műsorszerkesztésemet… amikor eléd teszem végleges pecsétre. Olyan hálás vagyok Neked Uram! Annyira köszönöm, dicsőség neked! Áldalak, hogy az én életemben is ilyen hatalmasan működsz Édes Istenem! És elmondom mindenkinek, akinek csak tudom!!! Nos, nem mondhatok mást, csak azt, hogy csodás Istenünk van! Mindig is hittem benne és most látom is, hogy bizony Ő szerkeszti a mi műsorainkat és Ő az, aki a szívünkben összerendezi a tudnivalókat: igaz felismeréssé. Ezért nagyon hasznos minden műsorunkat meghallgatni. Dicsérjük ezért együtt, mennyei édesatyánkat most és mindörökké! - ezt a szöveget egy kicsit mos kiegészítettem a valós történésekkel, mert a rádió adott műsoridejében ez szűkebben hangzott el. De ez még mindig nem a teljesség. Azt majd csak odaát tudjuk meg. Hogyan lehet, hogy az Úr előtt ott volt a kérésem, hogyan hangzott el erre a mennyei trónteremben a válasz, hogyan lehetésges az, hogy mi, rádióműsor készitők és hallgatónk egyenként is ilyen fontosak vagyunk Jézus áldozata alatt… Mindez titok. De nem örök titok, mert egy napon majd mindez hirdettetik és akkor megtudjuk mindnyájan a teljes igazságot. Most annyi a dolgunk, hogy hangolódjunk minden gondolatunkkal és tettünkkel mennyei Édesatyánkra. Vegyük észre az Ő válaszait. Hirdessük azt a magunk és mások örömére is, hiszen nemcsak miértünk történnek ezek a csodák az Úr királyságában. Aztán felcsendült a szívemben a hálaének:        - Szívből köszönöm Uram, az életet. Mind a jót, amit oly bőven adtál nekem, zengek hálaéneket… Szívből köszönöm Uram, mert úgy szeretsz… mert rám tekintesz… köszönöm az új erőt, a lelkem hálát zeng neked… Szívből köszönöm Uram…köszönöm, köszönöm… - és nem bírtam abbahagyni.     2. Nehémiás és az igehirdetés   Már jó ideje tart az a korszak az életemben, amikor nekem egyedül kell leülnöm az ige mellé és tanulmányozni azt. Először azt hittem, hogy ez nekem nem fog menni. De mivel az Úr szigorúan késztetett rá, elkezdtem: engedelmességből. Aztán megtapasztaltam azt, - amiről más máskor is beszéltem – hogy nagy butaság volt azt hinnem, hogy egyedül ülők, hiszen ott ült mellettem minden teológiai tudás tökéletes ismerője, maga Isten szent Lelke. Elmondom, hogy éppen ma reggel mit tapasztaltam. Minden este kezdődött. Éppen azt a részt kezdtem tanulmányozni, amikor Jézus, Lévi meghívására a tanítványokkal a házába megy és ott részt vesz a bűnösökkel és vámszedőkkel egy közös lakomán. Ekkor Keresztelő János és a farizeusok tanítványai is kérdezik Jézus tanítványait, hogy ők miért nem böjtölnek, ahogy az a kegyességi szokásokban van. Lukács leírja, hogy ezt az előirt évi egyszeri böjtöt a farizeusok kiegészítették heti két böjttel. Ha jól tudom hétfővel és csütörtökkel, olykor igen látványosan. Aztán Jézus válaszol és jön a vőlegény-mennyegző téma,  majd a hasonlatok. Bár ez egy elég kis igeszakasz, mégis alaposan megrémültem. Egyszerűen az volt az érzésem, hogy az alig pár igeversnek nagyon-nagy mélységei vannak, amivel én nem birok megbirkózni. Sajnos ez többször is előfordult már velem, de Isten szent Lelke mindig bebizonyította, hogy ahogy Ő magyaráz nekem, azt én mindig tökéletesen megértem. Elmémben ezt tudtam akkor is, de az agyamban valahogy elfogyott erre az erő. Este volt, már hét óra. Átolvastam az igéket, a magyarázatokat és azt mondtam, hogy ez mára ennyi volt. Semmit se értek. Akkor Isten csodásan pihentető éjszakát adott és az volt a szívemben, hogy reggel –  szokásomtól eltérő időben – folytassuk mi ketten:  az Úr és én az ige boncolgatását. És valóban… alighogy megreggeliztem, nagy vággyal a szívemben már ki is pakoltam a szükséges dolgokat az asztalra és a segítségkérő ima után nekiálltam a tanulásnak. És mi történt!!!- egyszer csak kezdett megnyílni az ige minden kis bimbaja és csodás virágfűzérbe szökkent a tartalom. Úgy éreztem, hogy ennél egyszerűbb dolog kevés van a földön! Megértettem! Nagy hála volt a szívemben, mert ez is komoly jele annak, hogy az Úré vagyok. De mégis volt egy valami, amivel nem tudtam megbirkózni. Jézus azt mondta, hogy a vőlegény jelenlétében a menyegzőn a násznépnek nem szabad szomorkodnia. Ezt félreértettem. Azon kezdtem filozófiálni magamban, hogy esetleg volt valami „bevett szokás”, mondjuk egy rituálé, ami szomorúsággal volt átitatva, hogy kifejezzék talán a szülők fájdalmát, hogy a gyermek már nem az övék… szóval ilyesmin gondolkodtam és nagy kérdőjelet tettem a tanuló füzetembe e téma mellé. Aztán arra gondoltam, hogy most rögtön felállok és megnézem Hegyi Bandi bácsi, professzor testvérünk cd gyűjteményét a témában, de mégse tettem. Maradtam és tovább tanulmányoztam az igét. Oda jutottam, hogy Jézus az ő jelenlétét a zsidóság között a királyi lakomájához hasonlítja. Na, megint nem értettem, hogy ez hogy van: lakoma és szomorúság… Aztán egy szempillantás alatt eszembe jutott valami. Éppen előző nap – nem semmi!!! - hallgattam meg Cseri Kálmán, a pasaréti református gyülekezet lelkészének tanítását a Mera rádió internetes oldalán Nehémiásról, mint aki hitben járt. Rögtön eszembe ötlött az egyik nagy gondolat, ami akkor mélyen a szívembe csússzant. Az a gondolat volt, hogy a király lakomáján tilos volt szomorúnak lenni. Azonnal fellapoztam a történetet a Bibliámban. Nagy figyelemmel átolvastam még egyszer a részt és hozzá tettem amit Cseri Kálmán lelkész magyarázott és lám…! Az Úr ihletésére, szerkesztésére összeállt a kép a szívemben, de azonnal. Nehémiás, a rabságban született zsidó származású királyi pohárnok szomorú volt a szívében, mert Jeruzsálem felépítésének menetéről gyászos híreket kapott a hazatértektől. Bár igyekezett titkolni, de mégis kiült az arcára minden bánata. A király észrevette és megkérdezte az okát: csak a szív fájdalma lehet az, mi a baj? Ekkor Nehémiás nagyon megijedt – írja az ige. És hozzátette a lelkész szava, hogy azért, mert a király jelenlétében tilos volt szomorúnak lenni. Ez azt jelentette, hogy akkor a szív nincs tele a király jelenlétének örömével. Ez komoly felségsértés volt és bizony halál járt érte. /Már csak hozzáteszem, hogy Nehémiás – mai szóval élve – a bitófa árnyékában - sem hátrált meg és hűségesen elmondta azt amit az Úr a szívére tett… és áldás lett belőle./ Tehát aki nem érzi a Király jelenlétének csodás, mindent betöltő örömét, nos az szomorkodik amikor vele van… és ilyenek voltak a zsidók a tanítványokon kívül… Így értettem meg az Úr szerkesztésében ezt a vonalát is az igének. Nagyon hálás voltam mennyei Édesatyámnak és Tanítómnak, az Ő  szent Léleknek. Hirtelen ekkor is olyan öröm lobbant a szívemben, ami szinte parttalan volt!!! Hálás voltam és nagyon nagyon boldog, dicsőítést zengve szerető Atyámnak.     3. A cigány közösségben   Hálás vagyok azért a szolgálatért is, hogy az Úr használ engem egy kis cigány közösség tanítására. Havonta egyszer megyek hozzájuk és már alig várom, hogy leszálljak a vonatról. Mindig viszek igét és igyekszem őket is bevonni a megértésbe. Meggyőződésem, hogy csak aki érti az igét, az tudja helyesen megélni azt. Általában nem kapok eligazítást a lelkipásztortól, hogy mikor melyik téma legyen napirenden, így én választok, az Úrra nézve. Most legutóbb is egy olyan téma került terítékre, amit a kéréseinkkel kapcsolatban tanított Jézus. Félve vittem, mert egyáltalán nem könnyű téma. Mindezt úgy indítottuk, hogy megtárgyaltuk, a többi igerészben egyáltalán milyen feltételei vannak a kéréseknek. Így jutottunk el oda, hogy mielőtt meghajtjuk magunkat Isten előtt és kimondjuk a kéréseinket, hajtsuk meg magunkat embertársaink előtt is és bocsássunk meg nekik, bármit is vétettek ellenünk. Aztán innen folytatódik a dolog. Szeretem azt is ebben a kis közösségben, hogy van aki jobban ismeri az igét és ő továbblendít. Aztán van olyan érdeklődő is, aki nem járatos ebben. Ők a nagyon egyszerű, az élet mélységeihez tartozó kérdéseikkel lehetőséget adnak a részletek kifejtésére is, már amennyire mennyei Édesatyám erre nekem talentumot adott. Most is így haladtunk. Legutóbb, hazafelé jövet a lelkipásztor nagy örömet szerzett nekem, mert azt látta, hogy a hozott ige igenis nagyon aktuális volt az egyik család életében. Az történt, hogy az édesapa halála után a gyerekek a ház felével együtt megörököltek egy olyan tartozást is, amire nagyon haragudtak. A családfő annak idején kezességet vállalt egy rokonért, aki aztán nem fizette be a kölcsönét, bár tehette volna. Így az apukán hajtották be, majd az örökösök következtek. Amikor a jogi helyzet tisztázásához kértek segítséget azt tapasztaltam, hogy a jogtalannak ítélt tartozást nem fogadták el, sem a törvény követelését, ellenben mindenféle átkokat szórtak arra a galád alakra… Én tökéletesen megértettem őket, nagyon nehéz elhordozni egy ilyen becsapást, de Isten nem arra tanít minket, hogy a nehézségek esetén dugjuk a fejünket a homokba és szidjuk a másikat. Bármilyen nehéz volt, de ki kellett mondani, hogy én úgy vélem Isten csak akkor indítja el a segítségakcióját, ha ők előbb megbocsátanak. A másik feltétel pedig szerintem az volt, hogy kezdjenek el érdemben tárgyalni a dologról, mert a kis tartozás ma már több mint egy millió forintra növekedett. Hogy miért kellett nekik ilyen nehéz helyzetbe kerülni? Nem tudom. De van amit tudok. Imádkoznak megtérőkért. Talán nincs eléggé a fókuszban az életük. Sokszor megtapasztaltam már, hogy az Úr különös eszközöket használ, amit csak később értünk meg. Nem tartom lehetetlennek, hogy ez a furcsa és a köreikben szokatlan megbocsátás nagyobb port kavar majd, mint az, hogy az igét szóban tanítják nekik. Az is lehet, hogy nekik kell gyorsan növekedni és az Úr ezért engedi meg ezt a komoly hitbeli helyzetet. Én semmit sem tudok biztosan, csak egy valamit. Isten segítsége nem a körülményektől függ! Ha hittel ránézve elindulunk rendezni a dolgainkat, akkor a csodák várományosai lehetünk. Ismét megértettem, mit jelent az, hogy Isten szerkeszt egybe mindeneket. Ma is áldom a nevét ezért az alkalomért is.   Nos, három kis példát mondtam el arra, hogy milyen gyönyörűség, ha megtapasztalja az ember, hogy az Úr kezében van még ezekben a dolgokban is.   Igaz szeretettel: Salyámosy Éva 2008-06-21     Vissza az oldal tetejére   Javamra lett a fájdalom   Amikor benne vagyok, akkor nem mindig gondolok erre. Aztán eljön egy idő, amikor már annyira fáj valami testrészem, hogy nem tudok mást tenni, csak a menny felé fordulni …és megköszönni. De mit? Azt, amit nem tudok. Azt, amit csak Isten tud, amiért valamit megenged vagy nem enged meg, amit később elmagyaráz vagy nem. Ezt éltem meg az édesapámmal kapcsolatban is. Nagy áldás volt, hogy hihetetlenül bízhattam benne. Még akkor is, ha a legmesszebbmenőkig más volt a véleményem. Még akkor is, ha fájt, amikor elcsattant egy pofon és még akkor is, amikor nem értettem meg mindent az indokai közül. Talán nem is osztott meg velem mindent, mert még nem voltam elég érett hozzá. Már hónapok óta fájt a lábam. Nem is emlékszem tisztán, hogy kezdődött. A jobb talpamon a lábujjak alatti párnácska kezdett erősen sajogni, aztán társult hozzá a sarokvonalam. Minden lépésnél feljajdultam. Nyilallt. Pedig rá kellett lépnem, nem volt más választásom. Bejelentkeztem a reumára, de amíg időt kaptam, addig is hordozni kellett a betegséget. Védekeztem. Hol a talpélemre léptem, hol az összegörnyesztett lábujjaimra próbáltam helyezni a testsúlyomat. Nem volt egy vidám történet. Aztán belobbant a másik lábam is. Még jobban fájt, mint az előző. Az orvos megállapította, hogy begyulladtak az izomkötegek. Miért? Mitől? Hogyan? Rejtély maradt. A röntgen sem mutatott ki semmi elváltozást, hála Istennek. Több doboz gyógyszert is beszedtem. Semmi. 10 kezelésen voltam, de keveset javult a helyzet. Már annyira fájt, hogy fekvés közben a lepedő is nyomta. Ezzel a lábbal aztán egyre ritkábban sántikáltam el a saját gyülekezetembe, ami másfél óra utazásra volt, többszöri átszállással. A fájdalomcsillapítók, amit egy temetésnél vettem be vagy olyan esemény előtt, amikor nagy megterhelésnek volt kitéve a lábam – például egy konferenciára mentem - , nem igen használt. Lehet, hogy tompította a fájdalmat, nem tudom, de mégis fájt folyamatosan. Nem tudtam megfeledkezni róla. Kenegettem krémmel. Masszíroztattam kis lábfürdőben… nem igen volt változás.   De én hittem abban, hogy meggyógyulok. Minél tovább tartott, minél fájdalmasabb volt, annál gyakrabban gondoltam arra, hogy Isten szeret engem! Ha valami fáj nekem, neki is fáj! Már a zsoltáríró is így kiáltott fel: - Hallgass meg engem, Uram, mert jó a te kegyelmességed! A te irgalmasságodnak sokasága szerint tekints én reám./ Zsolt. 69.17/   Jézus földi útjáról olvashatjuk a Szentírásban, hogy megesett a szíve a betegeken és irgalmából mindig meggyógyította őket. Persze lelkileg is. Mivel Jézus Krisztus és az Atya személye állandó és sose változik, tudtam, hogy nem engedi meg az én drága Főpásztorom, hogy ok nélkül szenvedjek. Ő ma is irgalmas és kegyelmes. Ő minden betegség gyógyítója, de ha nem tenné akkor is övé minden dicsőség. Ha pedig megengedi, akkor célja van vele. De mi? Fogalmam se volt! Meddig? A pontos időt nem tudtam, de azt igen, hogy csak addig, amíg az a cél megvalósul ami felé visz engem ez a betegség. De már közben is sok hozadéka volt. Közelebb vitt az Úrhoz. Már nem sírtam-rítam mint az elején, hanem kezdtem őszinte szívvel megköszönni a céllal megengedett betegséget. Megköszönni a kegyelmét, hogy foglalkozik velem. Hogy gyermeke lehetek.   Egy nap a para-olimpiára készülő csapatot láttam a televízióban. Nagyon megérintett. Az utcán találkoztam egy amputált végtaggal közlekedő nővel és eszembe jutott egy korházi emlékem is. A sebészeten feküdtem és egy asszonynak térdtől csonkolni kellett a lábát. Elfelejtette. Le akart lépni az ágyról és nem volt mivel megtámaszkodnia a földön. Hatalmasat esett. Ekkor őszinte hálával a szívemben megköszöntem Istennek azt is, hogy nekem egyáltalán van lábam. Van lábam!!!- ami fájni tud. Van lábam, amit az Ő védelmébe helyezhetek!!!   Aztán elkezdtem egy közelebbi gyülekezetbe járni, amivel napi két órát spóroltam. Először azt gondoltam, csak addig, amíg meg nem gyógyulok. Ez idő alatt értettem meg Isten vezetését, hogy 15 év után új korszak kezdődik az életemben. Az Úr az Ő gyülekezetének egy földrajzilag másik pontján akart látni. Így kellett gyülekezetet váltanom. Azt hiszem ezt magamtól sose tettem volna meg. Szükségem volt egy „kényszerítő körülményre”. Ugyanakkor igencsak csodaváró voltam. Az a megmásíthatatlan érzés volt bennem, hogy a  kezelések befejeztével – mert ezen és a gyógyszereken is hitem szerint Isten áldása volt – elmúlik a problémám.  Különös érzés volt amikor az utolsó kezelés után néhány nappal úgy ébredtem, hogy rohamos javulást éreztem. Ma, öt nappal később már észre se vettem reggel, hogy van talpam, csak délután fájt. Igen hálás vagyok érte az Úrnak. És igen hálás vagyok azért is, mert adott ráfigyelést, kitartást, hitet és bizalmat. Nem tudtam mást tenni, csak köszöntem, köszöntem és köszöntem. Tudom, nem minden betegség ilyen. De ez ilyen. Az az imádság van a szívemben, hogy mindig jóságos Atyámra tudjak nézni, tőle elkérni, hogy mikor milyen helyzetben hogyan reagáljak. De nagyon jó érzés az is, hogy teljes bizalommal mindent előre megköszönhetek neki, még akkor is, ha fogalmam sincs, hogy mivel milyen célja van Teremtő Istenemnek. Csak egyet tudok: jó célja van és hogy javamra válik a nagy fájdalom is. Mert nagyon jó dolog hitben járni… Pál apostol is ezzel bátorította a rómaiakat: -       De akik az Urat szeretik, azoknak minden a javukra válik./Róma 8,28/ És ki az a balga ember aki rosszat akarna magának?   Igaz szeretettel Salyámosy Éva 2008 07 15   Vissza az oldal tetejére     Kenyérsütőgép és személyazonossági csere   Ez a történet két szálról indult. Az egyik kerek születésnapomra édesanyámtól kaptam egy kenyérsütő gépet. Illetve a rávalót, mert 82 évesen már nem vállalta a 6 kg-os gép beszerzését. Az unokatestvéremnek  van egy nagyon jó gépe, amivel mindenféle csodákat készít, de mégsem ez a lényeg benne, hanem az, hogy diabetikus liszttel is lehet sütni benne. Az pedig az én régen volt - karcsú alakomnak igen kívánatos. Az interneten megnéztem a gépet és meg is rendeltem egy Web-áruházból. Elégedetten dőltem hátra, hogy na, ez aztán igen… megy ez nekem! De eltelt egy hét, két hét és semmi. Az ügyfélszolgálaton pedig azt mondták, hogy be se érkezett a rendelésem. Egy kicsit elkeseredtem. Aztán megint nekiültem a netnek és kerestem a lehetőségeket, hogy hol vehetném meg, de nem találtam olyan boltra, amely elérhető lett volna a számomra. Édesanyám, a drága meg mindig kérdezgette, hogy -       Mi van már fiam azzal a géppel? Jön vagy nem? Mit mondhattam? Csak azt, hogy nem, de intézem.   Azon a napon egy kicsit igyekeznem is kellett, mert a személyazonosságimat kellett kicseréltetnem. Voltam már az okmányirodában, de laza közönnyel elküldtek, hogy ma nem jött be az ügyintéző. Ezen a napon ismét visszamentem és megint ugyanez volt a válasz. Érdekes, hogy nem lettem mérges, csak azt mondtam, jelezhették volna, vagy szólhattak volna az előző munkanapon is, amikor szintén sikertelenül jártam itt. Úgy tűnt senkit se érdekel az ügyem. Végül azt a felvilágosítást kaptam, hogy mehetek bárhová, ha kérem, megadnak néhány címet és félfogadási időt. Én a Lurdi Házat kértem. -       Oda mehet ma este hatig – mondta az információs munkatárs és én boldog voltam mert még három órám volt. Közben nagyon el kezdett fájni a talpam. Már hetek óta jártam vele kezelésre, nem is értem, hogy mi gyulladhatott be benne, de most ismét belobbant a fájdalom. Annyira megkínzott, hogy úgy éreztem égő tojásokon lépkedek. Az se segítette a közérzetemet, hogy akkor már olyan kánikula volt, hogy még az árnyékban is sütötte a levegő az ember bőrét. Talán a pékek ismerik ezt az érzést vagy az üvegfújók: mintha a kemencét nyitották volna ki és az lövellte volna ki az állandó forróságot. A helyzetet komplikálta az, hogy másnap eljöttek hozzám a lányom és a két kis unokám. Persze ebéd:          - Mit szeretnétek enni kicsim, mit főzzek? – kérdeztem gyanútlanul. Aztán kiderült, hogy a lányom rántott karfiolt szeretne ropogósra sült új burgonyával a kicsik meg brassói aprópecsenyét, mondván: -       Mama, a tied a legfinomabb. Ilyet a világon senki se tud csinálni. Mit tehet ez után egy rendes Mama? Nekiáll felhajtani hétfőn a friss hozzávalókat. Ezzel a fájós lábammal eltotyogtam csarnokig, és iszonyú nagyot csalódtam. Na, végre megvettem ami kellett és hazafelé sántikáltam.   Arra gondoltam, hogy bármennyi időm van még én ugyan nem térek le a Lurdi ház felé, mert egyre jobban fájt a lábam, a testem iszonyúan elcsigázódott a nagy kánikulában és szinte már csak vonszoltam magam. Igen ám, de mire a metró befutott arra az állomásra, ahol át kellett szállnom a villamosra, a másik okmányiroda felé, én már tudtam, hogy megyek! De azt nem tudtam, hogy miért. Minden elesettségem és minden fájdalmam ellenére folytattam az utamat egy belső késztetésre. Amikor megtaláltam az irodát benéztem. -       Ó, dicsőség neked drága Édesatyám – mondtam – mert a három ablaknál összesen egy ügyfél ült. Köszönöm, hogy mégis eljöttem, köszönöm, hogy erre késztettél, hogy adtál erőt, hogy bíztam benned… De amikor odamentem a biztonsági őrhöz, aki valamilyen irányító is volt ott, kiderült, hogy semmi se olyan tökéletes, mint gondoltam. -       Van időpontja? – kérdezte az egyenruhás férfi. -       Milyen időpont? – döbbentem meg. -       Hát ide csak előzetes időponttal lehet jönni – felelte. -       Jaj, ne… ne mondjon ilyet, én rögtön elsírom magam… – jajdultam fel igaz őszinteséggel és ott és akkor hirtelen rám zuhant minden nyomorom. Megmondtam honnan küldtek. És ekkor csoda történt! Az egyik ügyintéző nőnek megesett a szíve rajtam. -       Tudja, hogy reggel hétkor már itt állnak az emberek? Nyolckor nyitunk és akkor adunk időpontot, hogy ki mikor jöjjön vissza. Itt ez a rend. Nem mondták?... de hát mit szeretne? Elmondtam. A beszélgetés így kezdődött:          - Tudja, nem maga az első, akit ilyen felelőtlenül ideküldenek… hozta az igazoló iratokat? Befizette a csekket? És így végződött: -       Köszönöm hölgyem a segítséget. Nem is tudja, hogy milyen hálás vagyok - és boldogan szorongattam az okmány igazolását. Amikor kiléptem, akkor volt bennem egy erős érzés: -       Ha annyira hálás vagy, fejezd is ki. – és lelki szemeim előtt megjelent egy „Merci” – „Köszönöm’ desszert képe. De amint kiléptem az irodából egy nagy, elektronikus cikkeket árusító boltot fedeztem fel, pont a szomszédban. Ott volt az én kenyérsütő gépem. Csak az. Csak egy darab, mintha rám várna. Megvettem. Házhozszállítással. Úgy éreztem, ha most még egy kilót cipelnem kell, én lerogyok. És pont ennyi pénzt kaptam az anyukámtól.   Innen már lelkesebben indultam a hála-desszertet megvenni. Amikor ismét beléptem az irodába, az én ügyintéző hölgyem komoly megdöbbenéssel nézett rám: -       Valami baj van ugye, hogy visszajött?! Mi történt? Elővettem a csokit. Mosolyogtam. Átadtam. -       Semmi baj! Sőt! Szeretném kifejezni köszönetemet a saját és a sok-sok ideküldött többi ügyfél nevében is, mert ilyen kedves és ilyen figyelmes emberi magatartással már régen találkoztam. Ahogy elmosolyodott… nos, az biztos tetszett a mennyeieknek is. -       Nem kellett volna – felelte csendesen, de köszönöm. Amikor kifelé tartottam nem volt a helyén a biztonsági őr, pedig neki is hoztam egy doboz hideg sört. … de mivel iszonyat meleg volt, úgy döntöttem, benyakalom. Leültem a bevásárló központ padján és ittam a sört, mint mások is az éppen zajló foci EB alatt.   Amikor mindezt elmeséltem a lányom vidáman kérdezte: -       Te, mamikám, te?... te sört ittál, amikor még az alkolholmentestől is kába vagy? – és alig bírta a nevetéstől a szájába rakni a fenséges rántott karfiolt: majonézzel koronázva.   Amikor utólag átgondoltam ezt az egész helyzetet egy különös érzés kerített hatalmába. Mintha mindez csak azért az egy hölgyért történt volna. Hogy hozzá eljussak, hogy neki valaki szép napot szerezzen, hogy neki végre valaki megköszönje a szívjóságát, irgalmát és megértő szívét… mert az én szerető Atyám mindenkiről bőséggel gondoskodik. Nagyon fáradt lehetett már az a hölgy. Reggeltől estig, éveken át… Bizonyára igen nagy szüksége volt végre valakire, aki észrevette mindezt és megköszönte. Egy ige jutott eszembe          - - Legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai, a ki felhozza az ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak. Mát. 5.45   … jó érzés volt egy kis árnyat adó felhőnek lenni a másik ember életében. Hogy közben velem mik történtek? Nem mindegy? A lényeg az az isteni erő és késztetés volt, amely győzedelmesen végig tudott vinni egy olyan úton, amit én már az elején feladtam volna. Nemhiába mondja az ige, hogy: elég neked az én kegyelmem!   De megvolt az én jutalmam is… a kenyérsütő gépet most kapcsoltam be először. Dolgozik. Izgulok, hogy milyen lesz. De egy biztos, az élet kenyerét már eszem és az nagyon ízlik, még ezeken a nehéz napokon is.   Igaz szeretettel: Salyámosy Éva 2008-06-30   Vissza az oldal tetejére