Dátum: 2024. március 4. | E-mail
   
 
Oldaltérkép
   
:: Imatémák
:: Bizonyságtételek
:: Mi írtuk
:: Mi olvastuk
:: Könyvajánló
:: Napi áhítat
:: Békehírnök
Bizonyságtételek

 

  • Vargáné Pitt Györgyi: Az anyagiak elengedése
  • Nagyné Kiss Éva: A tizedik
  • Nagyné Kiss Éva: A szövetség megpecsételődött
  • Nagyné Kiss Éva: Tanúságtétel



 

Az anyagiak elengedése

                   Akik jól ismernek, tudják rólam, hogy nagyon szeretek kézimunkázni. A jelenlegi kedvencem a patchwork vagy foltvarrás. Amikor egy új folttakarót kezdek varrni, először gondosan összeválogatom az anyagokat, amikkel dolgozni fogok. Vannak köztük olyanok, amik már az első pillanattól kezdve megragadják a tekintetemet (afféle szerelem ez első látásra), és vannak olyanok is, amelyek egészen átlagosan festenek. A művészet abban van, hogy a különböző színeket és formákat egymással összhangba tudom-e hozni. Tudok-e valami minőségi szempontból újat alkotni, amiben a különféle anyagok nemcsak kiegészítik egymást, de kiemelik egymás rejtett szépségét is. Ha ez sikerül, akkor vagyok igazán elégedett a munkámmal.

             Amikor Isten formálja és alakítja az életünket az még ennél is sokkal izgalmasabb. Nem csak élénk és ragyogó színeket használ, vannak sötétebb, markánsabb színei is. Talán az öltések is fájdalmasak, amelyekkel ezeket a darabkákat összedolgozza, de mindegyik részlet benne volt az életünkre vonatkozó tervében. A kontrasztok azok, amik a végeredményt igazán élettelivé teszik.

              Amikor  Isten azt kéri tőlünk, hogy adjuk át neki az életünk egyes területeit, hogy elengedjük a nekünk fontos dolgokat, azzal új, eddig talán nem ismert színt visz az életünkbe.

              Elengedni a dolgokat, annyit jelent, mint engedni Istent, hogy a saját kezébe vegye az irányítást. Eltávolodni a dolgoktól annyira, hogy új nézőpontból, Isten szemszögéből láthassuk azokat.

  „Se szegénységet, se gazdagságot ne adj nekem! Adj annyi eledelt, amennyi szükséges, hogy jóllakva meg ne tagadjalak, és ne mondjam: Kicsoda az Úr? El se szegényedjek, hogy ne lopjak, és ne gyalázzam Istenem nevét!" Péld. 30, 8-9  

Salamon, a Biblia legbölcsebb királya, a példabeszédek könyvének szerzője azt kérte Istentől, hogy ne adjon neki se szegénységet, se gazdagságot. Ha valaki anyagi gondokkal küszködik, hajlamos sokkal sötétebben látni az életét, mint amilyen az valójában. Aki pedig meggazdagodott, könnyen elfeledkezik arról, hogy az élete nem a saját kezében van. Isten az, aki szándékainak megfelelően osztja el az anyagi javakat. A kérdés pedig nem az, hogy mennyire sokat vagy keveset kaptunk ezekből, hanem az hogyan használjuk fel a ránkbízottakat.

              A világ amelyben élünk folyamatosan arról akar meggyőzni bennünket, mennyi új dologra van még szükségünk, hogy szebbek, fiatalabbak, sikeresebbek legyünk, vagy még jobban szórakozzunk… Azt akarja elhitetni velünk, hogy megelégedettségünk bizonyos dolgok meglétének vagy hiányának a függvénye. Ha ez és ez a dolog a miénk boldogabbak leszünk. A Biblia ennek éppen az ellenkezőjét tanítja nekünk. Keressük   először az Ő országát és igazságát, és ráadásként mindazok a dolgok, amelyekre szükségünk van megadatnak nekünk.Isten nem elvenni akar tőlünk, hanem az Ő hatalma és ereje gazdagságából akar valami újat megmutatni nekünk.

             Amikor a férjemmel és a gyermekeinkkel Kárpátaljára költöztünk csupán két hetem volt arra, hogy mindent összecsomagoljak. Régi, majd tíz éves elhívás végeredménye volt a döntés és az elindulás. Hosszú ideig készített, formált, dolgozott rajtunk (és főleg rajtam) Isten, amíg elindultunk, de akkor minden nagyon gyorsan történt. Soha az addig megélt éveimben nem voltam ennyire ráutalva Isten segítségére. Nem tudtuk pontosan hová megyünk. Nem tudtuk mivel fogunk foglalkozni. Csak azt tudtuk pontosan, hogy eljött az ideje, hogy elinduljunk. Istenre bíztuk, hogy mindazokat a képességeket, amelyekkel rendelkeztünk, használja az Ő tetszésének megfelelően. Bizonyos szempontból nagyon nehéz döntés volt felszámolni magunk mögött mindent, más szempontból pedig egészen egyszerű. Nem kellett mást tennünk, mint engedelmeskedni Isten hívásának. Ő pedig kézzelfogható módon előttünk járt mindenben. Előkészítette a helyeket, alkalmakat és az emberi szíveket is. Bíztatott és bátorított bennünket a következő lépés megtételére. Úgy éltünk át csodákat napról-napra, hogy ezekért nem kellett verejtékesen megdolgoznunk, csupán engedelmesen beállnunk abba a munkába, amit Isten már előkészített. Fantasztikus élmény volt. Bár már régóta lelki munkát végeztünk „főállásban", ennyire direkt módon még nem tapasztaltam milyen az, amikor a mindenható Isten készíti elő a következő lépéseket. Hadd mondjak erre egy példát. Attilának, a férjemnek régész és történelem tanári diplomája van. Végiggondolva a lehetőségeinket, a teljesen új környezetet logikusnak tűnt, hogy középiskolai tanárként próbáljon elhelyezkedni. Szerettünk volna nem „messziről jött emberek" lenni a kárpátaljai magyarok között, hanem részt vállalni az életükből. Közöttük élni úgy, ahogyan ők élnek, a saját bőrünkön érezve, átélve a mindennapjaikat. Amikor a helyi református líceumba bementünk és elmondtuk, kik vagyunk, és mit szeretnénk, az igazgató nagyon meglepő módon reagált. Csendesen végighallgatott minket és csak ennyit mondott: Éppen tegnap imádkoztunk új történelem tanárért." Azt hiszem, nem is kell tovább ecsetelnem, mennyire konkrét volt Isten vezetése kisebb és nagyobb dolgokban egyaránt. Mindeközben sem időnk, sem energiánk nem volt arra, hogy azokat az embereket, akik a munkánkat hosszú évek óta anyagilag is támogatták, értesítsük. Ellopták a mobiltelefonunkat (az egyetlent, amiben az összes fontos telefonszám benne volt), a helyi internet hálózatot jó ukrános kiejtéssel csak „internyetnek" hívtuk, mert a kurblis telefonokon keresztül az volt a csoda, ha egy nap alatt egy e-mail-t egyáltalán meg tudtunk nézni, mielőtt a rendszer leállt. A jókedvünk és elégedettségünk természetesen nem ebből fakadt. Választhattunk az állandó tehetetlenség és az ebből fakadó stressz, vagy a teljes Istenre hagyatkozás között. Tapasztalhattuk, átélhettük Isten ígéreteinek valóságát a Mt. 6, 31-33-ból: „Ne aggódjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? – vagy: Mit igyunk? –vagy: Mit öltsünk magunkra? Mindezt a pogányok kérdezgetik; a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre. De keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek."  Elmondhatom, hogy a Kárpátalján töltött három évünk alatt nem volt hiányunk semmiben. Attila a líceumban, én a középiskolában tanítva együtt sem kerestünk 20,000 Ft-nak megfelelő hrivnyát sem. De soha nem kellett éheznünk, kocsit és lakást tudtunk fenntartani és tisztességesen tudtuk járatni a gyermekeinket is.(Három iskolás fiunk és egy óvodás kislányunk van). Nem dúskáltunk, és nem gazdagodtunk meg, de Isten bőségesen gondoskodott a mindennapi szükségleteinkről. Végeztük a ránk bízott feladatokat napról-napra, a többit pedig elengedtük, Istenre bíztuk. És ez nem felelőtlenség. Ha én megteszem mindazt, ami az én dolgom és ennek elvégzését nem hagyom Istenre, akkor biztos lehetek benne, hogy az én 100%-om mellé Isten is odateszi a magáét, emiatt nem kell aggodalmaskodnom. Nem vagyunk tökéletesek. Távol álljon tőlem, hogy ilyen színben tüntessem fel bármelyikünket is. De Isten nem is tökéletességet, csupán engedelmességet vár el tőlünk. A mi döntésünkön múlik, hogy el tudunk-e engedni minden láthatót és akarunk-e ragaszkodni hittel a nem látható, de annál valóságosabb Istenhez. Bízunk-e az Ő gondoskodásában, előrelátásában akkor, amikor mi csak a következő lépést láthatjuk magunk előtt.

              Abban, ahogyan a világról, az anyagiakról gondolkodom, nagy szerepe van egy gondolatnak, amivel még ifjú házasként találkoztam. Néhányan talán ismeritek. Aki még nem remélem annak legalább annyit segít majd, mint nekem segített.  „100 év múlva mindegy lesz majd, hogy milyen házban laktunk, milyen autót vezettünk, vagy mennyi pénz volt a bankszámlánkon, de a világ lehet, hogy más lesz, mert hatással voltunk egy gyermek életére."

               Rengeteg olyan dolog történt az elmúlt három év során, amit a gyermekeimnek itthon nem, vagy csak nehezen tudtam volna megmutatni, megtanítani. Furcsa módon éppen az előbb említett dolgokkal kapcsolatban. Felelősség, anyagiakhoz való hozzáállás, emberség, becsületesség és még sorolhatnám. Az iskolában, ahová szeptember óta járnak, csodabogárnak számítanak, de nem azért, mert három évig idegen országban éltek, hanem azokért a dolgokért, amiket értéknek tartanak. Az, hogy talán kevésbé gazdag körülmények és lehetőségek, de annál igazabb emberi értékek között élhettek éveken át nem elvett tőlük, de hiszem, hogy sokkal gazdagabbá tette őket.

              A mi kincsünk nem földi javakban mérhető, világi szempontból talán nem is látható. Hanem ahogyan az 1Pt. 3,4-ben olvashatjuk: „a szív elrejtett embere, a szelíd és csendes lélek el nem múló díszével: ez értékes az Isten előtt." Törekedjünk arra, hogy a körülöttünk élők, a családunk, gyeremekeink ilyen kincseket örököljenek tőlünk.

             Merjük elengedni és Istenre hagyni a dolgainkat, legyen szó gyermekről, férjről, anyagiakról vagy bármely más területéről az életünknek, mert nála gondosabb és előrelátóbb kezekbe nem is tehetnénk mindezeket. És higgyük el, ahogyan a folttakarón a különböző színek kavalkádja a munkánk végére egységes egészként összeáll, Isten életünkre vonatkozó tervének végeredménye az Ő időtlen dimenziójából szemlélve, a sötétebb és világosabb, könnyebb és nehezebb időszakok váltakozása is egésszé áll majd össze az Alkotó örömére.  

Vargáné Pitt Györgyi
A lelkipásztornék konferenciáján, 2007.május 5.
Angyalföldi Baptista Gyülekezet

 


 


A tizedik

Már a bevonulásnál bajban voltam. A kedvelt imaház minden padsora zsúfolásig megtelt, így a leghátsó pad legutolsó ülésén ültem. Amikor jöttek ők, a lelkipásztorok, dr. Mészáros Kálmán és Révész Lajos, majd utánuk a fehér ruhások, úgy kellett visszaerőszakolnom a könnyeimet. Olyan mosolygósak voltak és boldognak látszottak. Tudtam, éreztem, elrontottam. Már akkor éreztem, nem szabadott volna várnom. Nekem is ott kellene ülnöm. Torkomban dobogó, egy ütemre zakatoló szívvel velük együtt. A bizonyságtételek hol gyermekien egyszerű, hol fiatalosan lendületes, hol igen érett felnőttes... Mindenkinek a sajátja, csak az övé, és most már mindenkié! Ők a bátrak, ők a kiválasztottak.

Valahogy úgy éreztem magam, mint amikor megijed, mikor újra eljön dicsőségben az Úr, és én még nem vagyok az Élet Könyvébe beírva... Mi lesz most? Szinte rohannak a gondolataim. Tehát el nem ítélhető módon magamban imádkozom. Imádkozom időért, hogy legyen még földi életemben annyi időm, hogy én is ott lehessek. Ott lehessek a bemerítő medence szélén, és velem is megtörténhessen a csoda, a bemerítkezés.

Aztán hallom az Igét. Most aztán hozzám szól csak. Hozzám. Úgy éreztem. „Ímhol a víz...” És legszívesebben én felálltam volna, hogy odamenjek. Amikor a kilenc bemerítkezőhöz azt az egyet keresték, titkon abban reménykedtem, van lehetőség annak az egynek. Most odamehet, és fehér ruha nélkül is bemerítkezhet. Amikor elhangzott a kérdés: „Hol a tizedik?”, ujjongó lelkem felállt, már indult is. De a test ült a padban. Megindult könnyeim árja. Most már nem érdekelt volna az sem, ha előre kell mennem. Mindenki előtt, az ünneplő gyülekezet, a nagy tiszteletű vendégek előtt, bárki előtt, aki itt volt. Nem éreztem szégyent. Felálltam, és még a kezemet is felnyújtottam. „Itt vagyok, Uram... Én is jelentkezem.” Arcomat a kezembe temetve sírtam végig az imát, amelyet értem is imádkozott lelkipásztorunk. De én még nem mehettem oda. Engem még nem szólítottak a nevemen. Az én kedvenc igeversemet még nem kérdezték. „Miért?! Itt vagyok én is, a Te néped közé akarok tartozni, Uram! Ímhol a víz...” De az Úr jóságos. Megnyugtatta, felbátorította szívemet, és figyelmeztetett. „Te döntöttél így, és én elfogadtam a döntésedet!” Tiszta szívből imádkoztam a megkereszteltekért, és örülök örömüknek. Az istentisztelet végén enyhe szomorúság volt bennem. Hiába bégettem, nem látták, hogy én voltam. Jó az Úr, mert pár órával később lelkipásztorom megkérdezte: „Jól láttam, felemelted a kezedet?” Öröm van a szívemben. Megtaláltak! Jézus, a jó pásztor is, és a gyülekezet pásztora is. Sokat fogok imádkozni, hogy gyorsan jöjjön el a következő bemerítkezés, és onnan már nem szeretnék hiányozni.

Nagyné Kiss Éva
Székesfehérvár,
2007., január első hete



A szövetség megpecsételődött


Elhozta az Isten ezt a napot is! 2007. június 3. Jó tudni, hogy ezután ez is a születésnapom. Nem figyelte senki a nap vagy a hold járását, nem rajzolgattak kockás papírlapra sokszögeket, hogy megtudják, milyen sors vár rám. Abban biztos vagyok nyolc testvéremmel együtt, jó helyen vagyunk. Most végre igazán jó helyen. Isten tenyerén,az Ő védő keze alatt. Mit beszélek? Csak mi kilencen tudtuk? Tudja az a pár száz hívő is, aki tanúja volt a Székesfehérvári Baptista Imaházban a bemerítkezésünknek.

Előző napon szombaton áldott pár órát tölthettünk együtt Révész Lajos lelkipásztorunkkal és Tóth Péter elöljáróval. Az Isten házában, az Isten társaságában. Most aztán megéreztem,hogy a földi dolgok mulandóak, és semmi más nem fontos, csak Isten közelsége. Egész este csak vele vágytam lenni. Neki akartam megköszönni, szüntelen imádni Őt. Ez aztán úgy felbőszítette a kísértőt, hogy nem hagyott aludni, csak igen keveset.

Szikrázó napsütésre, heves szívdobogásra ébredtem. Jó az Úr! MA lesz a nap, amikor ráteszem az én pecsétemet a szövetségre. Isten hányszor hívott, de én nem hallottam meg Őt. Ólmot öntött fülembe az élet, vaspántokat lakatolt szívem köré az önzés, a megfelelési kényszer, a világi dolgok.

Csodálatos Istenünk van! Meggyógyította a fülemet, meghallottam hívó szavát, és így szépen, lassan lepattantak a vaspántok. Hófehér ruhám már hetek óta felakasztva szemem előtt van. Jó volt látni,hogy nemsokára felölthetem. Igen, hogy kifejezhessem, az Úré vagyok. Sietős reggeli készülődés,, vár a csoda.... A többiek, mind a nyolc, ugyanolyan izgatott. Van aki elpirul, van aki elsápad, van aki zavartan kacarászik vagy éppen lazának látszik. Lelkipásztorunkon is látom a tenni akarást, a megtenni akarást. Durkó István a meghívott igehirdető lelkipásztor. Hallottam már Őt igét hirdetni, akkor is nagy hatással volt rám a tűz, amellyel tolmácsolta Isten szavát.

A két lelkipásztor velünk imádkozott, és bevonultunk. Elöl ők, aztán mi kilencen fehér ruhában. Az ünneplő gyülekezet fennállva énekelt... na, akkor kezdődött. A folyosón még bírtam, a terem közepéig csak egy-két csepp, de aztán... eleredt könnyeim árja. Istenem, de szerettem volna mosolyogni, szívből, mosollyal bátorítani. Most pedig itt állok az első sorban, és lepattant szívemről az utolsó pici lakat. Éreztem az Úr átölel, magához von.

Révész Lajos pásztorunk köszöntött mindenkit, majd Ő is hallani szerette volna a bizonyságtételünket.....Hát ez az! Bizony én is azt szeretném,de hogy lesz ez meg, Uram! Végig sírva senki nem érti, miért jöttem ide önszántamból és nem érti, hogy még tart a kegyelmi idő, és soha sincs késő, legyen az ember akárhány éves! Felnéztem, és már Debóra állt elöl. Arról beszélt mit jelentett neki a megtérés, és miért van itt. Még, még beszélj... - suttogtam gondolatban,de egyszer, minden bizonyságtétel végére érünk! Most jöttem én. Elmondtam, és sorra a többiek is. Eszter, Sára, Andi, Kitti, Zsanett, Sanyi és Zoli.

Könnyek, néha felszabadult nevetés a gyülekezettől és sok bátorító pillantás, halk ima, szívekig hatoló fohász!

Vártam, hogy meghaljak a bűnnek, szülessek az Úrnak! Csodálatos állapotba kerültem! Olyan álomszerű volt!Kellemes langymeleg víz az első lépcsőfok. Aztán semmit sem éreztem, csak körülölelő csodálatos szeretetet. Semmit nem irányított az akaratom, csak lebegtem a létben. Valahonnan messziről a fejem fölül hallottam: "Éva: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy!” A víz alatt nagyon jó volt. A másodperc töredéke ez az idő, de én úgy éreztem, itt szeretnék maradni. Nagyon jó volt. Megszűnt az idő, a tér, a gond, a felelősség, minden. Semmi nem fájt, semmit nem akartam, csak itt, az én Mennyei Atyám közelében lenni. Ha ilyen az, amikor elhagyhatjuk földi pályánkat, és haza mehetünk, akkor én szívem összes szeretetével vágyódom oda! Akkor nincs mitől félni! Ne féljetek!

A következő órák történései csak lassan térnek vissza emlékezetembe. Hallottam az igehirdetést Mózesről, hogy mennyire bízott az Istenben. Nem volt kétkedés a szívében! Nekem sincs!

Testvérek! Én tényleg meghaltam és újjászülettem. Örök életet kaptam kegyelemből.

Te is és mindenki más aki elfogadja Jézust megváltójának! Aki elhiszi, hogy Jézus az Isten utolsó szava! Ha egy komoly ember azt mondja: „ez az utolsó szavam!”, elhisszük ugye? Mennyivel inkább el kell hinnünk Isten szavát!

Ez az utolsó, most még van lehetőség, Jézus Krisztus!

Higgy Neki!

Nagyné Kiss Éva
Székesfehérvár,
2007. június 4.



Tanúságtétel

Nagyné Kiss Éva vagyok. 1962 február 12-én születtem Kalocsán. Nem hívő családban nőttem fel, amit Istenről hallottam, az az iskolai hittanórákon történt.

Szüleim - mint a világi szülők közül oly sokan - megtanítottak arra, hogy hogyan álljam meg a helyem a világban, hogyan legyek világi szemmel jó. Megtanítottak túlélni. Apámat katolikus, anyámat református vallásban keresztelték. Járattak hittanórákra, de elvittek a református istentiszteletre is.

Felnőttként is eljárogattam néha nagy ünnepeken a templomba, de arra nem emlékszem. hogy láttam volna otthon Bibliát.

Folydogált az életem, és sok baj, buktató után, sok hiábavalóság után lelkileg összetörten padlóra kerültem.

Kerestem a pénzt, a társamat, a szeretetet, a boldogságot, a harmóniát, de minden, ahogy jött, úgy el is ment..

Amíg sikeres voltam, amíg divatos, nagyhangú, bölcsnek látszó, addig zsongtak körülöttem. Amíg mindent elintéztem, lerendeztem, amíg segítettem, addig jó voltam, aztán elfordultak tőlem. 2005 októberében édesanyám, majd édesapám halála, egy balul sikerült vállalkozás, egy hazug házasság végén azt fontolgattam, vége az életemnek. Amikor végleg otthagytam a régi életemet, és a sokadik albérletbe költöztem, az akkori életemben is akadtak asszisztálók. Belefáradtam, beleuntam az életembe. Összetörve, megundorodva kerestem a kiutat. Emberi ésszel kigondolt dolgokat tettem. Utazgattam, beszélgettem, lődörögtem, mivel gyermekem nincs, sokszor még felkelni sem volt kedvem. Mindenki udvariasan érdeklődött, de senki sem várta meg a választ.

Az első változást a számítógép, vagyis az internet hozta meg számomra. Itt ismerkedtem meg és hosszú órákat beszélgettem át férjemmel. Beleszerettem, még mielőtt láthattam volna. Hamarosan meglátogattam őt, és éreztem, rajta és édesanyján kívül még Valaki lakik ott. Áradt a szeret a falakból, a tárgyakból, az ablaküvegből. Olyan szeretetet éreztem és olyan életet láttam, amire mindig is vágytam. Férjem és anyósom segített nekem megfejteni ezt a titkot. Először a Bibliával kezdtünk el foglalkozni. Az evangélium olvasása közben annyi, de annyi kérdésem volt... Most már mosolygok azon, miket kérdeztem. Aztán hetek vagy tán hónapok múlva... megtudtam, hogy hívők, és hogy anyu gyülekezetbe jár.

Férjem megígérte, hogy az esküvőnk után eljövünk ide a gyülekezetbe. Így is lett. Az én nászajándékom, hogy eljöhettem ide. Most már tudom, a legcsodálatosabb ajándékot kaptam.

Sokat hallottam Istenről, az Úr Jézusról, a megtérésről, és mindig csak kérdezgettem, hogyan kell megtérni. Megnyugtattak: észre fogom venni... Kétkedve fogadtam, és nagyon vártam, mikor történik ez meg.

Eljött ez a csodás nap is. 2006 októberében az úrvacsorás istentiszteleten értettem meg: Jézus értem is meghalt, és az én bűneimet is felvitte az átokfára.

Hazamentünk és imádkoztunk. Anyuval és Jancsival is, és én magam is sokat. Nagyon nehéz súly volt, ami rám nehezedett. Bűneim súlya. Nehéz és nagyon szomorú volt a szívem. Sokáig rosszul éreztem magam. Nem volt jó, hogy megtudtam, bűnös vagyok. Kértem Jézust, legyen az életem ura! Azóta csodálatos dolgok történnek velem. Az Úr beszél hozzám, érzem, velem van. Nagy öröm és békesség van a szívemben.

Akkor még nem tudtam: szívátültetésem volt. Az Úr lefektetett, és kőszív helyett hússzívet kaptam.

Azért hogy felemelhessen. Szeretném megpecsételni a szövetségemet az Úrral, szeretnék bemerítkezni. Isten meghajlította a térdemet, és érzem, a szívemet is. Azóta csak vele akarok járni. Nagy szükségem van a testvérekre, a gyülekezetre. Imádkozom azért, hogy a gyülekezetnek is szüksége legyen rám.

Tudom, velem van az Isten, hiszen személyesen nekem mondta, ami az Ézs. 43 1/b-ben található: „Ne félj mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy.”

 
 
:: Mit szeretnél látni leginkább ezen a honlapon?
    Sok lelki írást
    Tanulságos történeteket
    Segítséget a gyerekneveléshez
    Kreatív ötleteket
    Több jó receptet
 Kezdőoldal
 Kedvencek közé
Pannon Set