A halál és a lánykák

Cicákat kap Füller Anna! Mi ehhez képest az olimpia vagy a szakértõi kormány körüli viták?! Csoda ez, lássuk be. Az évek óta húzódó könyörgésáradat nem volt hiábavaló, a sok könny, fogadkozás és kuncsorgás végül eredményre vezetett, íme, lesz két macskánk. Nincs is most már Annánál boldogabb hétéves. Csupán az idõ, az nem akar telni. A hír óta, hogy megszülettek az apróságok, ólomlábon járnak a percek, az órák, a napok. És még milyen nagyon soká hozhatjuk el õket! Heteket kell várni, amíg az apróságok elválaszthatóak lesznek az anyjuktól.

Anna el nem marad a sarkamból egész nap, és csak úgy ontja a kérdéseket: „Szerinted fiú vagy lány cicákat hozzak?” (Mert az ugye nem is kérdés, hogy magányos nem lehet az a macsek.) „Mit gondolsz, szelídek lesznek vagy vadak?” „Van már foguk, vagy csak késõbb nõ? Megtaníthatom õket fára mászni?” És fõleg: „Mikor lehet már meglátogatni õket?”

Végre eljön a nagy nap. Telefonon kapjuk a hírt, hogy mehetünk választani. Az anyamacska elõhozta gondosan elrejtett kicsinyeit. Úgy látta, nem kell tovább annyira féltenie õket, hiszen gyámoltalan kis nyivákoló gombócok helyett kinyílt szemû, erõs kis jószágok immár.

Anna boldog. Diadalmasan lépeget mellettem, csupa izgatottság és vibrálás a lelke.

– Jaj, remélem, legalább négy született, hogy választani tudjak. És remélem, nem egyformák, hanem sokfélék. Legyen mondjuk fehér meg barna meg fekete meg tarka meg vörös is. Legyen köztük ügyes és kedves és huncut és csendes is. Az fontos, hogy legyen választék. Érted, ugye?! – taglalja az úton.

Végre megérkezünk. A néni megmutatja a kosárból már kíváncsian ki-kikukucskáló kis szõrgombócokat. És valóban többen vannak. Egy nagyobbacska vörös, egy ügyes kis cirmos, egy feketefehér tarka soványka és egy barnás foltos, elmélkedésre hajlamos.

Anna sokáig gyönyörködik bennük. Mind gyönyörû, nehéz választania. Hol ezt a kettõt, hol amazokat kapja föl és öleli magához. A cicák békésen tûrik a közeledést, nem vadak, a világot barátságos helynek tartják, ahol nem érheti õket baj. Csak az anyamacska figyel gyanakodva a szeme sarkából.

Végül megszületik a döntés. Ha kicsit megerõsödnek, és már nem szoptatja õket az anyjuk, a fekete-fehér meg a cirmos fog nálunk lakni. A néni bólint, és masnit köt a két kiválasztott nyakába.

– És a másik kettõ kié lesz? – kérdezi Anna még mindig kicsit bizonytalanul.

– Azok nem lesznek senkiéi. Azok… – és a nyakukat mutatja a néni.

Anna rémülten néz rám. Ez mit jelent? Hova viszik õket, és ott mi lesz velük? Ha nem magyarázom is, érti, sejti már. Próbálom búcsúzásra bírni, igyekszem elterelni a figyelmét a megtudott súlyos igazságról, de nem lehet.

– Az a másik kettõ meg fog halni? – néz rám csendes-tétován.

Reménykedik, hogy rosszul értette, de a szeme teleszalad könnyel. És már hiába fogom a kezét, húzom hazafelé, csak zokog, zokog megállíthatatlanul. Anna, a vadonatúj boldog macskatulajdonos eltûnt, és csak Anna, az élet és halál ura lépeget mellettem döntésének súlyos terhe alatt görnyedezve.

*

Ha fészkébõl kipottyant, elpusztult kismadarat találunk, az mindig szomorú. Szegényke, milyen kár érte! És a madárszülõk is mennyire szomorkodhatnak, hiszen nagy nehezen kiköltötték a tojást, táplálták sok-sok munkával a fiókát, és most minden elveszett. A kicsi ott fekszik a földön összetörve, holtan.

Anna a kis homokozó lapátjára csúsztatja és eltemeti õket. A fenyõk alatt már jó néhány kis sír sorakozik. Kicsiny keresztek – jégkrémpálcikákból összeeszkábálva –, rajtuk újabban már felirat is ákombákom nyomtatott nagybetûkkel:

KISMA DÁR

Merthogy nem fér ki egy sorba.

Pedig beszélgettünk róla, hogy bizony ez is az élet rendje. Hogy ami született, az egyszer meghal majd, és hogy valamiképpen mindig megmarad pontosan annyi kismadár, amennyi kell a világon. Õ csak azt mondja mindig: „Tudom, tudom, de miért jó ez így?” Én meg sóhajtok. Magyarázzak egy hétévesnek olyasmirõl, amiben én sem vagyok egészen biztos?

Most viszont fordult a lelke. A gézengúz macskák – név szerint Bukfenc és Kuglóf – ugyanis megérkeztek. Kényelmesen elhelyezkedtek a kertünkben és a lelkünkben. Játékos, igazi kölykök. Birkóznak, napoznak, bukfenceznek és kuglófkodnak. Életvidámak, egészségesek, Anna, mint felelõsségteljes gazdi, mégis fejcsóválva nézegeti a tejestálkát.

– Nem ettek eleget. Már megint megmaradt a fele tej. Nem tudom, nem betegek- e?

És persze hiába nyugtatgatom. Ráadásul egy tapasztalt macskatulajdonos azt mondta neki, hogy lassan már húst is kaphatnak a kicsik, de hogy pontosan mikor, azt nem tudta õ sem. Anna hát aggódik és figyel.

Egy reggel kipottyant madárkára bukkanunk a templom elõtt. Anna sóhajtva ballag a kis lapátjáért, de a cicák megelõzik. Nem kell nekik magyarázni, hogy mi is ez. Lelkesen ugranak az aprócska tetemre, és az ügyesebbik macska torkában már el is tûnik a falatnyi kismadár. Anna kikerekedett szemekkel nézi.

– Megette! Akkor már kaphatnak husit! Hurrá!

Aztán elgondolkodva hozzáteszi:

– Látod, megmondtam, hogy van valami értelme. A kiscicák megeszik, és örülnek neki. Így már egész más – felnéz rám, elmosolyodik, és helyére viszi a homokozólapátot.

*

Szekszárdi sétánk során sok érdekes reklámfigurával volt már dolgunk. Jött szembe velünk Micimackó és Malacka, királylány és herceg, hableány és Miki egér, nem beszélve a Télapókról, rénszarvasokról és húsvéti nyulakról. Nem döbbenünk meg már mi olyan könnyen. Most viszont még az én tapasztalt lelkem is megrendül egy pillanatra.

Két éjfekete ruhás alak áll a zebra mellett. Kezükben kasza, csuklyájuk alól rémisztõ halálfej vicsorog. Anna ijedten simul a lábamhoz, és szorosabban fogja a kezemet. Körülnézek: a többi kisgyerek is közelebb húzódik a mamájához, a felnõttek is iszonyodva fordítják el a fejüket.

Fogalmam sincs, milyen cég vagy cél szülte ezt a rémséget, de nem örülök neki. Igen, van halál, de ne jöjjön már így szembe velünk az utcán! Hadd beszéljek róla a gyermekeimnek méltóságban, csendesen, bensõségesen, nem rémálomszerûen!

Hogy mit lehet így népszerûsíteni, azt máig sem tudom, ugyanis az ellenséges csend, amely feléjük irányult, döbbenetes hirtelenséggel csodálkozásba csapott át. A két „halálalak” ugyanis integetni kezdett nekünk.

Anna nyüszítve bújt a hátam mögé. Rémülten és nagyon megzavarodva bámultam én is. Miért pont nekünk? Még egy hirtelen babonás félelem is átsuhant a lelkemen, és csak véletlenül esett a tekintetem a babakocsinkban üldögélõ barátságos kis babánkra, Borsikára, aki boldog- boldogtalannak integet. Most is lengette már csöpp kezét, és valami „Pápá, baba!”-félét gagyogott kedvesen mutogatva, puszit dobálva a két sötét alak felé.

A rémek nem tudtak ellenállni ennek a bájos kis teremtésnek. Teljesen elolvadtak tõle, és mindenestül elfeledkeztek rémes jelmezükrõl. Elõbb csak integettek, aztán már õk is gügyögni kezdtek:

– Pápá, te drága, jaj de szép vagy! Ugye, milyen cuki?!

Anna kilesett a hátam mögül, összehúzott szemekkel figyelt, aztán elnevette magát.

– Nézd a cipõjüket! Ezek lányok! Lehet, hogy ismerjük õket?

A lámpa közben zöldre váltott, elindultunk. Távolodtunk haláléktól. Anna visszafordult, és bájos mosollyal visszakiáltotta:

– Sziasztok, lányok!

Õk – valószínûleg szintén mosolyogva – integettek neki. Megkönnyebbültem. Nem lesznek hát rémálmai a gyereknek. Borsikánk a halálfejes rémekben is felismerte a jelmezbe bújt ismerõs lényt, a másik teremtményt, az embert, és ezzel minket is átsegített egy nehéz pillanaton.

Vidáman folytattuk utunkat, elnevetgéltünk rajta, hogy mennyire zavarba hozott bennünket két maskarás nagylány. A nap is ránk mosolygott az égrõl.

Reménykedem benne, hogy egykoron majd, amikor eljön az ideje, és igazán találkozunk a halállal, ugyanígy felfedezhetjük benne: nem rém ez, hanem – Isten küldte – ismerõs.

*

A macskák is egyéniségek. Aki eddig nem tudta, az csak higgye el nekem. Bukfenc eleven. Mérhetetlen kíváncsiság hajtja. Kuglóf nyugodt. Mint egy sütemény a tálcán, oly békésen képes elnapozgatni és elálmélkodni órákon át. Ha birkóznak, vagy együtt játszanak is, látszik: Bukfenc gyõzni akar, fürge és kíméletlen, Kuglóf csak csitítgatja: ugyan ne ugrálj már, te bohó! Ilyenek.

Pontosabban ilyenek voltak. Mert Bukfenc olyannyira szertelen és kíváncsi volt, hogy kipróbálta a kerítésen túli életet, ami ma már falun sem veszélytelen. Senki nem tehetett róla. A sofõr is meglepetten és sajnálkozva tárta szét a karját.

– Egyszerûen az autó elé ugrott. Nem volt esélye a túlélésre.

Lehajtott fejjel, óvatosan fekteti a hídra a még éppen pihegõ, de láthatóan utolsókat sóhajtó kis állatot. Jaj, mit fog szólni Anna! Éppen nincs itthon, de órákon belül megérkezik majd, és szembesül a szomorú valósággal, hogy Bukfenc immár a mennyei vadászmezõkön folytatja virgonc és nyughatatlan útját.

Kuglóf szívszaggatóan nyávog, siratja a társát és barátját, aki valami rejtélyes módon a kert végében, a virágok között tûnt el az után a keserves, panaszos nyivákolás után, és nem válaszol, hiába hívja kis társa.

Anna persze sír, sokáig, keservesen. Simogatja Kuglófot, aki türelmesen viseli órákig a vigasztaló dédelgetést. Aztán eltelik egy nap, kettõ. Kuglóf nem eszik.

– Anya, nagyon hiányzik Bukfenc, és soha senki macska nem pótolhatja, és azt is tudom, hogy egy élet nem is pótolható – mondja nagyon komolyan és felnõttesen. – Kuglóf viszont belebetegszik a magányba és a szomorúságba. Szóval nem nyafoghatok tovább, szerezni kell neki egy társat mielõbb. Ugye?

Ugye. Most tényleg megtanulhatná, hogy élõlény nem pótolható. De már tudja. Most tényleg a bánat és az elsiratás ideje van, de már megadta a gyásznak, ami a gyászé. Sírhatnánk még napokig, hetekig, akár évekig, ha csak a halálra néznénk. De nem. Új macska kell, játszótárs a kis Kuglófnak, mert az élet megy tovább. És az élet a fontosabb.

Füller Tímea

Forrás: http://www.lutheran.hu/z/ujsagok/evelet/archivum/2008/44/37

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..