Értékesség

Vannak emberek, akik meg vannak győződve saját értékességükről, és ebben a meggyőződésükben – minden ellenkező tapasztalattal szemben – megingathatatlanok. És vannak emberek, akik ugyanilyen rendíthetetlenül hisznek saját értéktelenségükben.

Sosem volt túl sok önbizalmam, amennyire vissza tudok emlékezni, egészen kicsi korom óta mindig is azt gondoltam, hogy csúnya vagyok, buta, és nem szeret senki. Óvodában, de főleg kisiskolás koromban emiatt beilleszkedési zavaraim is voltak, mindig egyedül játszottam, nem voltak barátaim. Önmagamat rekesztettem ki, aminek az eredménye az lett, hogy a többiek persze csúfoltak különcségem miatt – így igazolva láttam a magamról alkotott képet.

Kishitűségemben alapvetően nem tudott megingatni semmi. Tizenévesként is ez határozta meg az énképemet. Kétségbeesetten vágytam arra, hogy értékesnek tartsanak, elfogadjanak, szeressenek – hiába mondhattam el magamról, hogy a környék egyik hírhedt bandájához tartozom, rettenetesen lazák és menők vagyunk, és hetente cserélgetem a fiúkat, a kialakult meggyőződésemen mindez semmit sem változtatott.

Viharos kamaszéveim után, abban a korban, amikor az ember kezd önmagára találni, még sötétebben láttam a helyzetemet. Mivel addig mindenféle módon sikerült bebizonyítanom magamnak saját értéktelenségemet, lassan eljutottam odáig, hogy semmi értelmét nem láttam annak, hogy egy ilyen szánalmas lény, mint én, egyáltalán létezzen. Emlékszem: nagyon sokszor és nagyon hevesen gondoltam arra, hogy milyen jó lenne meghalni. Egyre inkább eluralkodott rajtam az általános levertség és az önsajnálat.

Ilyen lelkiállapotban egyszer csak találkoztam Jézussal. Nem volt kérdés számomra, hogy elfogadjam-e felkínált szeretetét. De ami meglepett: neki sem volt kérdés, hogy elfogadjon-e engem… Olyannyira meglepő volt ez, hogy nagyon sokáig nem fogtam fel. Jézus megmentett, de önmarcangoló gondolataim csak lassan változtak. Egy idő után keresztény színezetet kaptak: csapnivaló hívő vagyok, kizárt, hogy Isten szeret, csak szégyent hozok rá, hamarosan megbüntet, kivág, kiköp, kizár és hasonlók. Lassan-lassan, Isten odaadó, feltétel nélküli – épp ezért számomra érthetetlen és megmagyarázhatatlan – szeretetének hatására kezdett csak derengeni valami halvány fény a sötétség mélyén.

Az emberekkel való kapcsolataim sem változtak meg egy csapásra. Sok keresztény barát, aztán pedig – a legnagyszerűbb ajándékként – a hozzám illő társ állandó biztatása, meleg szeretete olvasztgatta bennem a jeget. Időnként még tudtam rettegve félni az emberek társaságától, rám-rámtört a halálvágy és az önmagamtól való undor – depressziós lehettem? –, de egyszer csak ez a jég megindult, és mint valami lavina, leszakadt a szívemről. Ez már gyorsan történt. Hatalmas szabadulásként éltem meg ezt úgy tíz évvel ezelőtt, és nem is kínoz azóta sem ilyen mértékben ez a gondolkodás.

Élesen élnek bennem ezek az emlékek, éppen ezért ma is hihetetlen számomra, ha arról beszélhetek, hogy Isten elfogad és értékesnek lát. Úgy érzem magam ilyenkor, mint egy paralimpikon, aki – önmagát legyőzve – feláll a dobogóra… Azt gondolom, hogy mindannyian igazgyöngyök vagyunk. De nem mindegy, hogy földi életnyi gyöngylétünket az óceán mélyén, sötétben éljük, bezárva önsajnálatunk, depressziónk, sértettségünk, félelmeink, fogyatékosságaink, közönyösségünk kagylójába, vagy engedjük, hogy Isten a nyakláncára fűzzön.

Értékesség” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Nagyon örülök ennek a bizonyságtételnek, mert van az ismerőseim között valaki, aki hasonlóképpen indult az életben, de még nem jutott el egészen idáig, mint Te. Remélem, ő is fogja olvasni ezeket a sorokat. /vagy talán ő írta?/

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..