A tizedik

md lottery

A tizedik

Már a bevonulásnál bajban voltam. A kedvelt imaház minden padsora zsúfolásig megtelt, így a leghátsó pad legutolsó ülésén ültem. Amikor jöttek ők, a lelkipásztorok, dr. Mészáros Kálmán és Révész Lajos, majd utánuk a fehér ruhások, úgy kellett visszaerőszakolnom a könnyeimet. Olyan mosolygósak voltak és boldognak látszottak. Tudtam, éreztem, elrontottam. Már akkor éreztem, nem szabadott volna várnom. Nekem is ott kellene ülnöm. Torkomban dobogó, egy ütemre zakatoló szívvel velük együtt. A bizonyságtételek hol gyermekien egyszerű, hol fiatalosan lendületes, hol igen érett felnőttes… Mindenkinek a sajátja, csak az övé, és most már mindenkié! Ők a bátrak, ők a kiválasztottak.

Valahogy úgy éreztem magam, mint amikor megijed, mikor újra eljön dicsőségben az Úr, és én még nem vagyok az Élet Könyvébe beírva… Mi lesz most? Szinte rohannak a gondolataim. Tehát el nem ítélhető módon magamban imádkozom. Imádkozom időért, hogy legyen még földi életemben annyi időm, hogy én is ott lehessek. Ott lehessek a bemerítő medence szélén, és velem is megtörténhessen a csoda, a bemerítkezés.

Aztán hallom az Igét. Most aztán hozzám szól csak. Hozzám. Úgy éreztem. „Ímhol a víz…” És legszívesebben én felálltam volna, hogy odamenjek. Amikor a kilenc bemerítkezőhöz azt az egyet keresték, titkon abban reménykedtem, van lehetőség annak az egynek. Most odamehet, és fehér ruha nélkül is bemerítkezhet. Amikor elhangzott a kérdés: „Hol a tizedik?”, ujjongó lelkem felállt, már indult is. De a test ült a padban. Megindult könnyeim árja. Most már nem érdekelt volna az sem, ha előre kell mennem. Mindenki előtt, az ünneplő gyülekezet, a nagy tiszteletű vendégek előtt, bárki előtt, aki itt volt. Nem éreztem szégyent. Felálltam, és még a kezemet is felnyújtottam. „Itt vagyok, Uram… Én is jelentkezem.” Arcomat a kezembe temetve sírtam végig az imát, amelyet értem is imádkozott lelkipásztorunk. De én még nem mehettem oda. Engem még nem szólítottak a nevemen. Az én kedvenc igeversemet még nem kérdezték. „Miért?! Itt vagyok én is, a Te néped közé akarok tartozni, Uram! Ímhol a víz…” De az Úr jóságos. Megnyugtatta, felbátorította szívemet, és figyelmeztetett. „Te döntöttél így, és én elfogadtam a döntésedet!” Tiszta szívből imádkoztam a megkereszteltekért, és örülök örömüknek. Az istentisztelet végén enyhe szomorúság volt bennem. Hiába bégettem, nem látták, hogy én voltam. Jó az Úr, mert pár órával később lelkipásztorom megkérdezte: „Jól láttam, felemelted a kezedet?” Öröm van a szívemben. Megtaláltak! Jézus, a jó pásztor is, és a gyülekezet pásztora is. Sokat fogok imádkozni, hogy gyorsan jöjjön el a következő bemerítkezés, és onnan már nem szeretnék hiányozni.

Nagyné Kiss Éva
Székesfehérvár,
2007., január első hete

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..