Jól segíteni – művészet

A Family magazin internetes oldalán található írást szeretnénk itt is elérhetővé tenni. Forrás: http://bit.ly/jolsegiteni Egyúttal ajánljuk, hogy ha tetszik a cikk, fizessen elő a magazinra, nem fogja megbánni!

—————

Baleset, betegség, fogyatékosság, gyász, válás – és még sorolhatnánk. Megannyi emberpróbáló helyzet, amelyről azt gondoljuk, velünk sohasem történhet meg. Aztán az élet vesz egy kanyart, és máris egy új, ismeretlen világban találjuk magunkat, amelyet úgy hívnak: szenvedés. Mert ez bizony az élet része, pont úgy, mint a boldogság vagy az öröm, csak erről nem szeretünk tudomást venni. És Isten, igen, engedi. És biztos, hogy nem véletlenül.

Jól segíteni művészet – szokás mondogatni, de vajon mi hol állunk e művészet elsajátításában? Biztos, hogy segítünk, amikor segítünk? Amikor valakinek a rokona, barátja, ismerőse kritikus helyzetbe kerül, a jó szándékú emberben rögtön beindul a „segíthetnék”, és „szegény, bajba jutott” embertársának csak mondja, mondja, ami épp az eszébe jut. Talán csak zavarában – mert valójában fogalmunk sincs, mit lehet ilyenkor mondani. Az a bizonyos szegény, bajba jutott embertárs pedig már azt sem tudja, mi is nehezebb számára: az élettől kapott feladattal vagy a segíteni vágyókkal való megbirkózás…

Az okoskodástól a sopánkodásig
A mi életünkben is eljött egy ilyen időszak, amelyre nem számítottunk; egészségesnek hitt kisbabánknál – születése után – súlyos szívrendellenességet diagnosztizáltak. Több életmentő műtétre volt szükség, s ez több hónapos kórházi tartózkodással járt. Mindez a boldog gyermekágyi időszak helyett, ugye. Férjem és én minden erőnkkel azon voltunk, hogy a pici életet segítsük, annyi szeretetet, erőt adva, amennyit csak képesek voltunk, annyiszor, ahányszor csak beengedtek hozzá. Nemegyszer a kórház folyosóján nyomott el az álom; más választás nem nagyon van, ha az ember egy intézmény rendjéhez kell, hogy alkalmazkodjon – nem is beszélve a szülés utáni, a stressz miatti vagy éppen az éjjel-nappali anyatejvarázslásból származó kimerültségről. És ekkor érkeznek a „segítők”. Én három csoportba sorolom őket.
•    Az okoskodók a legaktívabb telefoncsörgetők. A vonal másik végéről ilyeneket hallani: „Ez biztos, hogy nem úgy van! Ne azt csináljátok, hanem…! Biztosan azért történt ez, mert… Keressétek meg, hívjátok fel, kérdezzétek meg a…! Azt kellett volna, hogy…” – vagy ad absurdum: „Én megmondtam…” Ők egyfajta intellektuális felső pozícióból utasítják vissza a jelen helyzetet – és ezáltal az abban élő embert. Ilyenkor a segítség maga kerül az első helyre, a személy helyére, akinek nyújtani szánják, és aki adott esetben csendesen szétlapul alatta. Ha nem vagyunk különösen erős idegzetűek, akkor legjobb, ha a telefont mihamarabb letesszük – ami egyébként nem egyszerű, mert ez egyben a legerőszakosabb csoport is. (Bevallom, én néha odáig mentem, hogy kikapcsolva tartottam a mobilom.)
•    A második csoport az optimistáké, ők az örök keep smiling hívei. Tipikus mondataik a „Ne sírj! Nincs semmi baj! Nem is beteg!” és társaik, néha megtűzdelve egy-egy közhellyel, mint például: „A felhők fölött mindig süt a nap.” Köztudott, hogy a mélyen lévőkért nem lehet fölülről (a felhők közül) „lenyúlni”, aki pedig nem meri elhagyni vak optimizmusának bombabiztos várát, az nemcsak a valóságtól fosztja meg magát, hanem az azoktól való kapcsolattól is, akik a valóságban élnek: hol annak sebzettségében, hol fájdalmában, hol tragédiájában.
•    Végül a sopánkodók tipikus mondatai így hangzanak: „Hú, milyen szörnyű! Csak lennétek már túl rajta! Csak egészséges lenne! Hát ez borzasztó!” – rosszabb esetben e mondatokat grimaszok, ciccegések és fojtott csöndek is kísérik. Ami egyébként nem lenne olyan kínos, csak ugye az a probléma, hogy a szegény, bajba jutott embertárs ott áll a szavalóval szemben, és miközben a fejében egyébként is kavarog a sok miért és holrontottamel, még ezeket is látja-hallgatja. Az egyetlen megoldás két jajveszékelés között a villámgyors hátraarc, önvédelemből – különben szép lassan mi magunk is elhisszük, hogy hiába minden, úgysincs remény.

Szemtől szemben a szenvedéssel

Milyen hát az igazi segítség? (Ezek után merjünk-e egyáltalán megszólalni?) A válasz nehezebb, mint azt megmondani, hogyan ne. Főként azért, mert külső receptek helyett bensőnk átalakulására van szükség…
Kiindulhatunk abból, hogy mi is ejt ilyenkor zavarba minket, miért is beszélünk vagy cselekszünk össze-vissza. Ha őszinték vagyunk, bevallhatjuk, hogy nem tudunk mit kezdeni a szenvedéssel. Mert akár az egész világképünket, Istenről alkotott képzetünket is felforgathatja, és újraírásukra kényszerít minket. És ha valami, hát akkor ez igazán zavarba ejtő. Mégis kegyelmi pillanat. Minden hazugság, önámítás, amelyben éltünk, egyszerre lelepleződhet. A „Jóistenkék” szertefoszlanak, és mögöttük megjelennek azok az istenek, akiket eddig valójában szolgáltunk: az egészségkultusz, a befolyás, a csillogás örök fiatalon, a jólét. Mindaz, ami csak az e világi életünk célja lehet – s amivel a halál után nem sokra megyünk –, ilyenkor bizony cserbenhagy. De ha hagyjuk, hogy az Úr vezessen minket, a legnehezebb események révén különös fogékonysággal ajándékoz meg bennünket, hogy megsejtsünk valamit belőle. Így ezek a nehézségek kapukká válnak, amelyeken ha át merünk menni, talán igazabb létbe érkezünk, s ahogy Jézushoz, úgy egymáshoz is közelebb kerülünk. És akkor a szegény, bajba jutott embertársból testvér válik, akinek már érezzük, hogy miként tudunk segíteni.
•    Okoskodás helyett szeretettel. A szeretet végtelen leleményességével és ezer halk megnyilvánulásával – közösséget vállalva testvérünkkel abban, amit épp megél. Pilinszky így fogalmaz: „Szeretni akarom, hogy megismerhessem, és meg akarom ismerni a világot, hogy szerethessem. Fel akarom fedezni és meg akarom segíteni a dolgokat (…). Ez azonban csak akkor lehetséges, ha mezítelen valóságukban szemlélem őket, sőt: bajukban, szegénységükben, árvaságukban, azon a ponton, ahol szükségük van rám.” Nem kell hozzá kombinálás. Néha még beszéd sem kell, elég lehet imádkozni, vagy jelen lenni a másik számára. Elég lehet néhány apró gesztus: „Nézd, nem tudom, mit mondjak, de itt vagyok, ha kell, elmosogatok, bevásárolok, vagy kölcsönadom az autómat…” Az ilyesmi talán a nagy riadalomban eszünkbe sem jut, pedig az élet apró-cseprő terhein való osztozás közelebb visz a másikhoz, mint bármennyi fejtágítás.
•   Optimizmus helyett reménnyel. Az optimizmus üres és élettelen. A szakadék szélén himbálózó számára pedig egyenesen groteszk. Nem azért lesznek jobbak a dolgok, ha azok lesznek, mert ennek így kell lennie. Ilyen törvény a földön nincs, bár könnyebb ebbe kapaszkodni, mint szembenézni a mélységgel. Viszont van valami, ami ennél sokkal több: az, hogy van reményünk – Istenben. Az ő akaratában, amely számunkra a legjobb. Tudva azt, hogy csak teremtmények vagyunk, de olyan teremtmények, akiknek Isten önmagát adja! És ez a remény nem csal meg.
•    Sopánkodás helyett pedig hittel. Hittel az Igében, hogy az őt szeretőknek minden a javukra válik. Hittel abban, hogy az Atya kenyér helyett nem követ adott nekünk – még ha innen nézve annak látszik is… Hittel abban az Istenben, aki minden hajunk szálát számon tartja, és aki most is pontosan tud mindent, átérzi összes fájdalmunkat, és hatalmasabb mindennél, a halálnál is. Az igaz, mély hit kisugárzik, és erőt ad másoknak is.
Nekem ezt egy hasonló cipőben járó anyuka tanította meg. Ő volt köztünk az egyetlen a kórházban, aki nem a nehézségekről beszélt, hanem az Úrról. Pedig talán még rosszabb helyzetben is volt, mint mi. Ösztönösen kerestem a társaságát, mert miután ővele beszéltem, a sötét kivilágosodott bennem, és a szívem újra lángolt – átjárta a szeretet és a hála az iránt az Úr iránt, aki végig jelen volt az életemben, aki idáig elvezetett, aki megáldott ezzel a pici élettel, és megtanított hálát adni annak minden percéért, akármi várjon is még ránk. Az anyukának még a nevét sem tudom. Csak azt, hogy ő valóban segített: a puszta létezésével. Akkor, amikor a legmélyebben voltam; azért, mert átragyogott rajta Isten.
Széll-Rózsa Szilvia
2011/2.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

*

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..