Kire ütött ez a gyerek? Sokszor hallhatjuk ezt a mondatot szülők, nagyszülők szájából, főleg persze akkor, ha valami olyat követ el csemetéjük, amire nem különösebben büszkék. Ha ezt a kérdést hallom, mindig elgondolkodom: tényleg nem tudják? Hogy ne mások háza előtt kezdjem a sepregetést, saját példámat szeretném elmesélni: 4-5 éves lehetett a lányom, amikor egyszer kettesben autóztunk. Fáradt voltam, igyekeztem hazafelé, és valaki eléggé balesetveszélyesen megelőzött. Kibukott belőlem egy nem éppen dicsérő kifejezés az illetőre vonatkozóan. Abban a pillanatban el is szégyelltem magam, vártam, mit szól ehhez a gyerek. Hátul csönd volt. Magamban megkönnyebbülten felsóhajtottam, és gyorsan beszélgetni kezdtem vele. Megnyugodtam, szerencsére nem figyelt oda. Több mint egy hónap telt el. Ismét kettesben autóztunk a lányommal. Jó kedvem volt, vidáman beszélgettünk, amikor megismétlődött a korábbi eset: valaki figyelmetlenül előzött, nekem fékeznem és félrehúzódnom kellett. Szó nélkül hagytam a dolgot, hiszen előfordul, hogy valaki felelőtlen, mert nagyon siet. Pár másodperc csend után a hátsó ülésen megszólalt a lányom, és pontosan utánozva az én hangsúlyomat és szavaimat „minősítette” az illetőt. Több mint egy hónap után visszahallhattam magam. Nem volt kitől megkérdezni: kitől tanulhatta?  Nem is kérdeztem volna, hiszen tudtam. Szégyelltem magam. Erre tanítottam a lányomat. Kedves szülőtársak! Nagyon oda kell figyelnünk, mit teszünk, mit mondunk, mire és hogyan neveljük csemetéinket - a magunkét és a másokét. A gyerekek figyelnek, utánoznak, megtanulnak és megjegyeznek dolgokat. Ha valami olyat mondanak vagy tesznek, amire nem lehetünk büszkék, először mindig nézzünk magunkba: nem tőlem látta, hallotta-e ezt véletlenül? Nem nekem kellene-e először változnom, nevelődnöm, mielőtt a gyereket bántom, fegyelmezem? Persze figyelmeztetni kell őket, de nincs értéke annak, ha csak beszélünk, de másképp élünk. Bizonyára sokan ismerik a mondást: a leghangosabban az prédikál, ahogyan élsz. A legjobb nevelési módszer az, ha követendő példát adunk gyermekeinknek. A Példabeszédek könyvében találtam ezt a mondatot: „Vassal formálják a vasat, és egyik ember formálja a másikat.” Soha ne feledkezzünk meg erről, akár a mi, akár a mások gyermekéről van szó. Véssük a szívünkbe, hogy gyermekeink mindig látnak minket.   Mártonné Szászi Ildikó     Mit tanácsolsz azoknak az anyáknak, akiknek a gyermeke most hagyta el a szülői házat?  Abigél lányom 16 éves volt, amikor Sámuel megkérte feleségül. Semmi kifogásunk nem volt Sámuel ellen, de sokkolt bennünket, hogy ilyen fiatalon, ilyen hirtelen kell elengednünk a lányunkat. „Hiszen most született, és  olyan gyorsan repült el ez a néhány év.” Azóta, ha 2-3 éves kislány szüleivel találkozunk, azt szokta mondani a férjem: „Készülhettek a menyegzőre!” Mindig is tudtuk, hogy a gyermekeink csak egy időre a mieink, azután el kell engednünk őket, de hogy ilyen hamar, ez hihetetlen. Tizenhét éves volt a lányunk, mikor megtartottuk a menyegzőt. Sokan kérdezték:” Nem rossz, hogy a lányod Svájcba megy férjhez? „  Azzal vígasztaltam magam, hogy még egy évig nálunk fognak lakni, amíg Abigél befejezi a gimnáziumot és leérettségizik. Ezért nem sírtam  a menyegzőn örültem az ő örömének.  Aztán ez az év is elrepült, és mikor eljött az elköltözésük ideje, mosolyogva integettünk nekik ezzel a jelszóval: „ Ne nehezítsük meg a lányunk elbúcsúzását azzal, hogy sírunk!” Másnap arra ébredtem , hogy  fulladok, és ez a légszomj naponta többször is elkapott. Orvoshoz mentem, sokféle vizsgálatra küldtek, két hónapig kutatták, hogy mi lehet a baj. Végül kiderült, hogy pajzsmirigy túltermelődésem van. Az eredményt vittem a belgyógyászhoz, és ő nyugtatót írt fel. Akkor jött a felismerés: „Ha nekem nyugtatót adnak – pedig nem vagyok ideges – akkor ennek valami lelki oka lehet.” Akkoriban olvastam arról, hogy a veszteségeket meg kell gyászolni.   Veszteség nem csak akkor ér bennünket, ha közeli hozzátartozónk meghal, hanem akkor is ha egy gyermekünk kirepül a fészekből, űrt hagyva maga után. Jóbot nagyon sok veszteség érte egyszerre. Barátai eljöttek vigasztalni, de egyszer Jób kifakadt: „Nyomorúságos vigasztalók vagytok!” Hogy szoktuk  a gyermeket vigasztalni, ha elesett? Ne sírj! Katonadolog! Ne sírj, hamar meggyógyul! Ne sírj, nincs semmi baj! A gyászolónak ezt mondjuk: Ne sírj! Hiszen van feltámadás. Ne sírj, neki ez már megváltás volt. Ne sírj! Viszont fogod látni! Azt az embert részesítjük dicséretben aki tartja magát és nem sír. Micsoda ellentétben van ez a gyakorlat Jézus mondatával:”Boldogok akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.”  Mt 5:4 Jézus szerint a vigasztalódást sírás előzi meg. Azok fognak megvigasztalódni, akik sírni tudnak. Milyen idegenül hangozna, ha ezt mondanánk vigasztalásként: „Sírd ki magad, hiszen ez most nagyon fáj neked!” „Sírd ki maga, mert  a gyermeked elmegy és űrt hagy maga után” „Sírd ki magad, mert aki eddig melletted volt, sokáig nem fogod látni.” „Sírd ki magad, mert nagy veszteség ért téged.” Jézus példát mutatott Lázár sírjánál. Jn 11:35-ben olvassuk: „Jézus könnyekre fakadt.” A környezete megrendült amikor látták Jézus könnyeit, és ezt mondták: „Íme mennyire szerette.” Ez azt jelenti, hogy nem csak egy-két könnycseppet nyomott el a szeme sarkában. Nem fojtotta vissza a sírást, pedig tudta, hogy Lázár fel fog támadni, mégis szabad utat engedett könnyeinek. Milyen kifejező a magyar nyelv: „fojtogat a sírás” – szoktuk mondani. Én visszafojtottam a sírást és fojtogatott úgy, hogy majd meg fulladtam, pánikot keltve a családomban. Amikor ezt az összefüggést felismertem kisírtam magam, és megszűnt a fulladásos roham és gyógyszerre sem volt szükségem már. (Itt jegyezném meg, hogy egyik orvos sem kérdezett rá, hogy mi történt az életemben a közelmúltban, hogy nincs-e valami összefüggés az események és a betegség között.)  Azután megírtam levélben a lányomnak, hogy mit éltem át. Ő ezt válaszolta: „Anya, köszönöm, hogy ezt leírtad. Amikor azt láttam, hogy mosolyogva búcsútatok mikor elmentem és elhagytam egész gyermekkoromat, családomat, hazámat, azt gondoltam, hogy nem is igazán szerettek engem.” Mennyivel jobb lett volna őszintén kifejezni érzéseimet, akkor ő is kisírhatta volna magát, hiszen őt több veszteség ért mint engem, neki is sírnia kellett volna. Azóta meg szoktam kérdezni az örömanyától: „ Kisírtad magad?” Micsoda jelentősége van annak, ha segítünk egymásnak felismerni a veszteségeket  és azok „meggyászolását.”   Idézet Papp Józsefné – Bayerné Papp Ágnes: „Nyílt titkok” c. készülő könyvéből. Hamarosan megjelenik a BMA-nál Jánoshalmán.